A hatodik pályamunka. Olvassátok,értékeljétek!
Felhívjuk figyelmeteket a pályázatban kiírt szabályok betartására!
üdv: Stég Team!
Sötét van. Sűrű és reménytelen, a tájat elnyelte volna egy nagy üveg tinta, mintha már soha nem akarna újra nappal lenni. A hajnal első fényei még messze vannak, a leszálló ködpamacsok kényesen, lassan nyújtóznak ki, néhány pedig le sem száll, s lustán tovaúszik a nádasok között, el messzi, idegen tájak, új horizontok felé. Madarak még nem kiáltják el reggeli örömüket, az éjszaka lakói pedig már visszahúzódtak a soha fel nem fedezhető, s mindig sötét rejtekükbe. Egy távoli falu ablakszemei lassan kigyulladnak, a valahol egy korai vonat füttyent. A legelők üresek már, a karámok rég ledöntve, csak a szomorúan kókadozó savanyúfüvek csillogtatják nagy büszkén ezüstös harmatgyöngy-soraikat. A régi csordákat már elnyelte az idő, és az ember feneketlen éhsége. Mintha minden éjjel ezek a száradó füvek koszorúznák meg a régi idők gulyáit.
A táborban is minden csendes. Az apró faházban tenyérnyi hely sincsen szabadon. Hosszú emeletes ágyak egyikén egy ember alszik. Mélyen, édesen, épp úgy, ahogy az emberek szeretni is szoktak. Körötte mindenféle holmik sorakoznak rendetlenül, összevissza. Az ablakkilincseken ázott ruhák lógnak, az ágy előtt sáros gumicsizmák párologják ki elhasznált önmaguk, a mellvédeken pedig törölközők száradnak. Szaguk elkeveredik a nehéz illatú bojlikéval. Odakünn a bogrács mellett viszont zajlik az élet. A kenyértartó láda hálóját egy egércsalád vizsgálgatja. Ám a drótháló feszesebb, mint a szép lányok keble, az acélt pedig nem állhatja a kicsiny egérfog. Így gyorsan odébbállnak, mert azért az ember konyhájában sosem lehet tudni. Az egérkék megkerülik a kiürült borosüvegeket, amelyek még mindig ontják magukból a bor és a pince nehéz szagát, melyet este a dugó még illatként rántott magával, de az már elveszett a mámorban, a nótaszóban, az összeölelkezésekben, és duhaj vágyak vad tengerében.
Kinn a gáton már rég elsurrantak a rókák, fel nem lelhető üregeikben már elnyújtóztak a puhaszőrű vidrák, s majd kipattan a hasuk a rengeteg haltól. Mindössze néhány kölyökgólya bóklászik a derékig érő fűbe, amire halvány nászruhát adott a pára. A fű közt egy durván ácsolt híd domborodik, alatta feketén zúg egy patak. Korlátjába már rég nem tanácsos kapaszkodni, s nagy idejét mutatja az is, hogy a vastag tölgydeszkákba már egész kis vályút koptattak a mezei emberek, és a kóbor madarászok bakancsai. Ezek a vályúk hajnalra rendre megtelnek harmatvízzel, s a virradat első kis tollas énekesei itt oltják szomjukat, itt hangolnak a napra. Úgy, ahogy most is készült valaki valamire.
Most azonban száraz minden deszka, s az egyiken egy ember ül, s bámul le a fekete vízbe, s a benne kavargó emlékekbe. Régi idők öreg emlékei ezek. Abból a korból, amikor még a dolgok önmaguk voltak, s nem kerestek az emberek körmönfont mellébeszéléseket üres udvariaskodásba csomagolva, s az álszent felszínességet nem keverték méregként aljas kétszínűséggel.
A fekete vizet azonban mit sem érdekelte bármifajta moralizálás. Lassan mosta a benyúló füvet, áztatta az öreg cölöpöket, és úgy simogatta meg a reá fekvő nád karcsú leveleit, ahogy csak egy férfiember tudja megsimogatni alvó szerelmét. Úgy, amit leírni sosem lehet, mert azt csak simogatni lehet, s boldogok a lányok, akik érezhettek ilyet. Vagy sírnak, vagy önmaguknak is hazudva felszegett állal élik le rövidre mért életüket anélkül, hogy akár e cseppnyi kis boldogságot is odaengedtek volna nagy lila önérzetükhöz. Mert lám, ebben a szuroksötétségben feketének látszik ugyan a patak, ám ha kivárjuk a virradat színes fénynyilat, megmutatja igazi arcát az értő embernek. Tehát nem mindenkinek.
A benne kavargó emlékek emberekről vannak. Férfiakról, nőkről, nótákról, borról, messzi tájakról, ködös horizontokról. Annyiban volt ez más, mint a többi emlék, s másokéi, hogy ezek elevenek voltak. Úgy voltak elevenek, ahogy este a kuvik elrikoltja magát, s a szétterült kiáltás elnémulása után, még ott reszket az egérben az elmúlás, s a vénasszonyokban a babona. Úgy, ahogy az előbbi vonat hujjantása már rég elült, de még mindig érzi az elhagyott otthont az utazó.
Egyre csak kavargott az ár, s benne arcok, és vágyak vegyültek el. Egy hullám éppen egy lány képét dobta fel. Arca kerek volt, s finom metszésű ajkai mosolyogtak, szegletükben két kis apró ráncocskával. Fitos kis orrocskáján szemüveg egyensúlyozott. Nyaka finom volt, mint egy tulipán szirma, s telt, asszonyos vonalait egyszerű, de csinos ruhák takarták. S ahogy lépegetett a vízben, kerek csípőjén minden lépésnél meg-megrezzent a bő szoknya, ráncai édesebb, mámorosabb táncot jártak, mint a kies táj bármelyik lagzijában valaha is lejtettek volna. S így ment ő előre, el, bele a fekete éjszakába. Mikor a látóhatárra ért, hátranézett. Hátravetette gesztenyeszín haját, s úgy vette szárnyára a szél, ahogy a hortobágyi árvalányhajat a legszebb festők képein. Felnevetett, s boszorkányosan ringó szoknyában szépen tovalebegett: csinosan, formásan. Oda, ahol a fekete ég találkozott a fekete vízzel. Oda, ahol az emlékek elhalványulnak, s olyanná válnak, mint a régi képeslapok. Egyszer, majd megderesedett halántékkal, kis pókhassal, megromlott egészséggel, tönkrement emberi kapcsolatok emlékével, mikor az unokák épp nincsenek láb alatt, s életed párját is leköti a paradicsombefőzés szent rítusa, te kiballagsz a teraszra, s egy korty bor mellett újra előkeresel egy ilyen régi képeslapot. kezedbe veszed ezt. Már megkeményítette az idő, mint az öregek lelkét, sárga lett, mint a Kaszás fogai, s fiók és titokszaga van. Még maradt belőle valami abból a vaníliából és levendulából, és abból a malomkerék nagy csokorból egy kis illat. És egy kicsit vágyszaga is van. Amiért a kis papírt mégsem lehet hibáztatni, mert egy kis papír, s arra született, hogy képeslap legyen. Te két kezedbe veszed ezt az öreg képeslapot, s mélyet beleszippantasz, s belül valami megremeg. Egy nagy sóhajtással újra lepergeted azokat a sosemvolt perceket, s kiiszod poharad. De most más íze van a bornak, s ezzel a korttyal örökké elzártad magadba mindazt, ami a tiéd. Ami a Tiéd, de úgy, hogy sosem fogja és nem is tudja megérteni senki. Mint ahogy nem is kell, s talán nem is szabad.
Mikor a feketeségben elolvadt, megreccsent valami. Épp úgy, ahogy eltörnek a dolgok. Hogy csak a csontkemény tölgy nyújtózott, ahogy lassan rálép a derengés, vagy az emberben tört el valami, nem tudja senki. Még az öreg fűzfa se, se az erdő, ami talán öregebb a falunál és a tavaknál is. Se a híd, se a parton unatkozó horgászbotok, se a bor, ami a korlát lábának volt támasztva. Pedig ő sok mindent tudott! Az ő címkéje is sárga volt már, s kicsit vanília, levendula, és virágcsokor szaga volt. Csak kicsit, szinte csak vélte, mint érezte az ember. S a bor pedig udvariasan visszahúzta a saját illatát, mert tudta, most nem illik a nagyhírű hegyháttal kérkedni. Tudta, most más fontosabb. Mert ez nem kóstolgatás. Ez tor, ez búcsúzás.
Az üveg öreg volt, s nemcsak, hogy több emléket rejtett, mint a lenti csobogó fekete víz, hanem maga volt az eleven emlék. A közös nevetéseké, a nagy beszélgetéseké, a nagy szívdobbanásoké. Ajándék bor ez. Telt ízei a telt vonalak, színe, mint azok az ajkak, édes, mint a csók, amit soha nem kaphatott, és soha nem adhatott. Fűszeres, mint az együtt töltött percek, és illatos, mint amilyen illatos az az arc, és az a haj volt, csillogó, mint egy szempár mámorító, mint a tekintete, s nehéz, mint az eszmélés a varázsa alól. Ámbár a bort általában kialussza az ember.
A lassan pergő időre egy-egy korai madár felrikoltása emlékeztetett. Igaz, itt nem kellett erre senki figyelmezni, mert mindenki tisztában volt vele. A fázós poszáták az ágon, az a néhány fecske, akik már a szeptember derekát töltötték a régi tógazdaságot karéjozó hatalmas nádasban. A rókák is, akik épp a nyári szőrt cserélték a közelgő télire, és a vidrapár, akik mit sem törődtek a világgal. Kölykeik felnőttek, a kis fekete patak, és a nagy tavak pedig mindig adtak elegendő halat, a környéken pedig puskát csak a fegyveres halőr hordott, ámbátor ez is csak ritkán szólt.A ködpamacsok lassan nemcsak érezhetőek, de láthatóak is lettek. Úgy, mint egy elsőáldozó kislány, félénken, lassan visszahúzódtak, igaz, ők a nádba, és a gát menti áthatolhatatlan bozótba. Az égben pedig valaki elkezdett fényt és fehéret keverni a tusszínbe, s lassan, mint az öregek megfontolt, biztos lépései, elkezdett pirkadni.
A híd nagy ropogással nyújtózott, ahogy az ember felállt. A lassan alakot öltő formákon megcsillantak a harmat ezüstsorai, a léptek zaját elnyelte a derékig érő fű. Egy fémcsipesz ekkor nagyot koppant egy horgászboton, állványán pedig élénkszínű fények kezdtek vad villódzásba. Megérkezett a reggel, s vele az első reggeli vendég.
