Az ötödik pályamunka. Olvassátok,értékeljétek!
Felhívjuk figyelmeteket a pályázatban kiírt szabályok betartására!
üdv: Stég Team!
jelige vagy kód:„Szájmon bácsi”
A ma délutáni meló már nem hiányzik, nehezen telnek a percek, hiszen otthon már összepakoltam a felszerelésem, még tegnap este. Gondolatban már horgászom, mikor rám szól tesóm:- Nem azt mondtad ma hamarabb lelépsz?Rá nézek az órámra, és valóban elérkezett a régen várt pillanat, mikor is, letehetem a szerszámot, kikapcsolhatom a telefonomat, és indulhatok a vízpartra.
Csodás víz ez, látszik, hogy minden cseppje él. Életet ad a körülötte, és benne élő növényeknek, állatoknak egyaránt. Életet, életerőt ad nekem is, ha csak rá pillantok, szelíd mosoly ül az arcomra. Átszellemülten némán bámulom néhány percig.
Lassan, nem kapkodok, bár itt repül az idő, elkezdem összerakni a felszerelést, mindent tudatosan a helyére, rutinszerű mozdulatok ezek, mégis nagy jelentőséggel bírnak,hiszen egy számomra nagyon kedves dolog, a ponty horgászat előkészületei ezek.
Nagyot kortyolok az italomból, miközben az jár a fejemben, hűl ez az idő valami keveset éjjel. Késő délután van, inkább kora este, de még tombol a hőség, minden esetre bizakodom.Behúzódok a diófa árnyékába, és bojlit darabolok az etetésre szánt magvak közé, majd kevergetem, közben a vizet figyelem, mormolom is magamban, de szép vagy.Elkötöm a csónakot, egy kevés víz van az alján a kánikula ellenére is, óvatosan fordítom el a móló mellől, nem szeretnék kárt tenni a vízitök hatalmas méregzöld leveleiben. Lassan indulok el a meder felé, nincs túl messze, szűk száz métert kell eveznem.
Szélcsend, és hőség, hmmm, nem tudom, minden esetre nem adom fel mindjárt az elején.A vízről a partot figyelve azt látom, hogy ismét szépen összegyűltünk, mi horgászok.Mielőtt még etetni kezdenék, kievezek a túlpartig, ami szinte érintetlen a mólóval szemben,ha néha kedvem támad csónakból horgászom ezen az oldalon, egy termetes ringlófa árnyékában. Méz édes gyümölcsöt terem, le is veszek néhányat, ha már eljöttem idáig,na nem az uszonyos barátaimnak szánom, ezt én fogom meg enni.
Nem kellene ennyit tekeregnem a vízen nemsoká sötétedik ,világosban be szeretném dobni a
felcsalizott horgot. Néhány határozott húzás az evezővel, és az etetés helye fölött vagyok,régóta horgászom itt, nincs szükség bójára, az alattam elterülő néhány négyzetmétert ismerem már, mint a tenyeremet. Beszórom a kaját, közbe ki-kiintek ismerős arcoknak.
Sikerült sötétedés előtt bedobnom, most már várnom kell türelemmel. Eldöntöttem, lent alszom a mólón, ott legalább jár egy kis szellő, és a szúnyogok is elülnek nem soká.Nem viszem le az ágyam, talán lustaság, lehet, minden esetre jól esik elnyúlni a pontymatracon, fárasztó volt a hét. De jó is ez, hanyatt fekszem bámulom az eget, a teli holdat, és közben hallgatom a békák hangos énekét. Elmerülök a gondolataimban, majd a természet szolgáltatta altatódal hatására hamar elalszom.
Mintha fáznék, álmodom, nem ez nem álom, lehűlt a levegő, magamra terítem a hálózsákom.Közben rá pillantok az állványra, semmi sem változott a vizuális jelzők meg sem mozdultak.A hajnali órák jók szoktak lenni, ez jár a fejemben mikor megszólalt a jelzőm. Hamar felfogtam a dolgot, hisz nem aludtam még vissza, majd ismét egy rövid hangjelzés tudatta velem, hogy bizony valaki ólálkodik a csali körül.Felkeltem, és a pod mögött állva vártam, nem sokat kellet tétlenül figyelnem, hamarosan komótos folyamatos húzás következett.
Valami elkezdődött, különös érzés kerít hatalmába, felszabadul az adrenalin, remegő lábakkal, horgászbottal kezemben állok a mólon. Nem először élem át eme csodás küzdelem élményét, mégis egy új csata veszi kezdetét. A botnyél szépen közvetít minden víz alatti mozdulatot, szinte látom magam előtt amint ellenfelem próbálja kirázni a vasat a szája széléből, nem erőltetem, csak tartom. Közben hallom az orsóm fék hangját, szép lassan engedi
a zsinórt, tik…. tik….tik, néhány tekerést követően lassan emelem a botot, majd meg áll a kezem, a spicc szépen bólogat, érzem, a fenék felé tör, küzd a szabadságáért. Ismét nyerek néhány méter zsinórt, közeledik, lazítok kicsit a féken, nem szeretném elpuskázni, érzem a súlyát.
Az ösztöne a baloldalon lévő bedőlt fa felé vezérli, nem szabad a gallyak közelébe engednem, villan át az agyamon. Nem fordul, könnyen elveszíthetem a küzdelmet, ne kapkodj, ne erőltesd, mondogatom halkan magamnak. Óvatosan emelem a pálcát, szerencsés vagyok, megfordul. Alább hagy kicsit ez ereje, de nem szabad elbíznom magam, vannak még tartalékai, biztos vagyok benne. Most már szemben vagyunk egymással, nem fogja még feladni, próbálok lopni tőle ismét néhány métert, a bot teljes hosszában dolgozik, a fék is szépen zenél. Néhány pillanat múlva meg mutatja magát, a fejlámpa fényénél csodás aranyló testet látok a mólótól néhány méterre, hát itt vagy, régóta várlak már. Még egy utolsó kör, és a szákban pihen.
Ha csak rövid időre is, de az enyém vagy!
Leteszem a botot, majd szabad kezemmel addigi fekhelyem vízbe mártom, át kell adnom valaki másnak, valakinek, aki egy ilyen küzdelem után azt jobban megérdemli.
Ott fekszik előttem, gyönyörködöm benne, csodálom, csodálom a szépségét, és erejét.
Óvatosan vízre teszem a matracot, „barátom” testére friss vizet fröcskölök, lassan lecsúszik
a paplanról, utoljára még végig simítom, ….majd ujjam végeit a vízbe lógatva néhány csepp vizet fricskázok nemes ellenfelem után, hogy kimondtam-e vagy csak gondoltam: Menj csak.
Szerző: Szájmon bácsi
