STÉG CIKKÍRÓ PÁLYÁZAT 2010!!!

A második pályamunka. Olvassátok,értékeljétek!
Felhívjuk figyelmeteket a pályázatban kiírt szabályok betartására!

üdv: Stég Team!

jelige vagy kód:„ S.O.S.”


„Bojlizás, avagy van élet a halász után”

Tizenötplussz az tuti…..-hallottam hirtelen, mikor még fel sem ocsúdtam rémületemből a parton…legalábbis azt gondoltam, hogy ott vagyok, mert már nem éreztem a hűs vizet magam körül…csak egy fém dolgot és amellett meg egy cuppogó mély sötét üreget véltem felfedezni…

-Úristen, mi lehet ez, mi történik körülöttem??-tettem fel magamban a kérdést. Aztán szép lassan kezdett összeállni bennem a történet!

Minden egy szép napon kezdődött jó pár évvel ezelőtt. Azok az első emlékeim, hogy testvéreimmel együtt úszkálunk egy hatalmas nagy víztömegben és nagyon aprók vagyunk mindenhez és mindenkihez képest, akik körülvesznek minket. Szüleink óvtak minket a nagyobb halaktól és minden olyan élőlénytől, aki veszélyt jelentett volna testi épségünkre. Szép évek voltak azok, amíg felnőttünk, mert szüleink védelmeztek minket így szinte gondtalan volt az életünk. Mikor felnőtté váltunk mi is elhagytuk a szerető családunkat és ekkor már meg tudtuk védeni valamennyire magunkat a ránk leselkedő tengeri veszélyektől. Találtam magamnak én is egy szép tengeri sügérlányt majd miután elcsábítottam megtörtént az utódnemzésünk. Az ikrák pár hét alatt szépen kishalakká fejlődtek és nevelgettük őket a párocskámmal. Egyik nap mikor a „feleségem” őrizte a csemetéket és én táplálékszerző körutamra indultam megtörtént a baj. Már épp kinéztem magamnak az aznapi ebédet, amikor hirtelen nehézséget éreztem a hátamon majd egy nagy erő a talajhoz kényszerített és nem tudtam szabadulni a rám gabalyodó háló fogságából. Próbáltam harapni, nem sikerült. Testemet minden irányba tekergettem, hogy oldjam a fogságot, de nem tudtam sehogy sem szabadulni. Eluralkodott rajtam a pánik mi lesz így a családommal és velem. Minden erőmet összeszedtem, de ez is kevés volt a meneküléshez. Akkor villant be a kép, hogy én láttam már ilyet a hatalmas tengerben… halászok hálójába akadtam bele… egyre inkább tudatosult bennem, hogy innen már nem nagyon van menekvés… elkezdett a háló emelkedni és vele együtt én meg még számos más haltársam is… mindenki csapkodott amennyire csak bírt, de senki nem tudott szabadulni a háló öleléséből. Ahogy emelkedtünk, úgy préselődött minél jobban össze a sok haltest, köztük én is…

-Nem kapok levegőt, segítség, megfulladok- mindenhonnan ezt hallottam csak. Én is kiabáltam az életemért, de csak azt éreztem, hogy egy nagy, sötét, hideg valamivel telerakott helyre ömlesztettek bennünket. A gyengébbek hamarabb megfulladtak, de lehet, hogy ők jártak jobban. Én pár percig bírtam aztán csak azt éreztem, hogy elsötétül körülöttem minden és remeg a testem majd már nem éreztem semmit…. a testem ebben a pillanatban meghalt…

-Egy kiló hallisztet szeretnék kérni!- mondta a vevő a horgászboltban az eladónak… és a következő percben már éreztem, hogy elmozdítanak helyzetemből és a zacskó, amibe időközben belekerültem halliszt formájában, a vevő kosarában landol. Ekkor jöttem rá, hogy a testem meghalt ugyan, de a lelkem tovább él halliszt formájában. Nem tudtam mi fog most történni velem így kíváncsian vártam a történéseket. Nem húzom, halasztom a dolgot annyi történt összesen, hogy aki megvett az elvitt az otthonába majd a garázsába egy polcra letette a zacskót és itt vártuk a sorsunkat a többi „hallisztlélekkel” együtt. Eltelt jó pár nap, mígnem egy napon bejött az emberünk pár barátja társaságában és kivitt minket az udvarra. Volt ott nagy sürgés, forgás, csomó edény meg mérőeszközök voltak. Egyik pillanatban kitépték a zacskót és egy nagy edénybe zúdítottak bele ahol rajtunk kívül még voltak különböző típusú lisztféleségek. Majd egyikük nagy elánnal elkezdett minket összekeverni a többiekkel. Addig csinálta, míg el nem keveredtünk és teljesen homogén nem lett a nagy edény tartalma. A másik ember közben valamilyen állatnak a „dolgait” egy nagy kádba törte és még a héját is beletették beledarálva. Később megtudtam, hogy olyasmi volt, mint a halak ikrája csak sokkal nagyobb és ezzel szaporodnak a madarak.

Ezután hozzánk finom porokat adtak még nagyon kevés mennyiségben, de elég erőteljes szaguk volt. Közben mindegyik ember mondta a saját gondolatait, ahogy hallottam… „tegyél még bele betaint”, „szerintem nem kell annyi májpor bele”,”elég lesz 10 milli halolaj bele kilónként”? „jó lesz szerintetek, ha pár tojás helyett teszünk még bele kukoricacsíralikőrt is”?- és ehhez hasonló mondatfoszlányok repkedtek a levegőben. A többi tojáshoz adtak még számos folyadékot, amiknek a nevét a sokaságuk miatt nem tudtam megjegyezni, de egyet megjegyeztem belőle, mert az undorító volt, de nagyon. Vajsav néven emlegették az emberek. Miután minden folyadékot összekevertek egy nagy turmixban, kiöntötték azt egy keverőedénybe, és elkezdtek minket, vagyis a szárazanyagokat hozzászitálni. Miután már nem tudták géppel keverni akkor egyikük kézzel kezdte gyúrni a masszát. Nem volt könnyű mutatvány gondolom, mert nagyon nehezen ment neki és eléggé szenvedett is velünk. Hamarosan egy másik ember vette át a gyúrást, mert ő jobb erőben volt, ahogy láttam. Miután teljesen homogénnek ítélték a tésztát- ahogy ők mondták- egy zacskóba tettek minket kis időre. Majd átpréseltek minket egy húsdarálón és vékony hurkákat formáztak belőlünk. Sok hurka lett alig fértek már el tőle. Miután már nem volt több „tésztájuk” egy asztalhoz vittek ahova valami fekete izé volt felcsavarozva. El nem tudtam képzelni mi lehet. De úgy képzeljétek el, hogy egy nagy fekete műanyag „teknő” benne kis elválasztott rekeszekkel. Mint hallottam az emberi neve bojliroller. Na, most ezekre fektették fel a hurkákat és oda- vissza mozgatással golyókat formáztak a hurkácskákból. Olyasmi halolajjal kenték be a „rollert” mint amit a masszába tettek. A golyókat külön rekeszekbe tették majd jött a legszörnyűbb dolog… nagyon forró vízbe dobáltak minket egyesével és kis ideig ott hagytak minket főni, amíg fel nem jöttünk a víz tetejére, majd ezután külön rekeszekbe kerültünk, de úgy, hogy ne érjünk egymáshoz. Van, akikre szórtak abból a lisztkeverékből, amit csináltak, de voltak olyanok, akiket csak natúron hagytak. Miután mind rekeszekbe kerültünk betettek vissza a garázsba és napokig csak ott száradtunk. Minden nap azonos időben jött az egyik ember és átmozgatott minket a tárolóedényekben. Eltelt 1-2 hét, amíg nem történt semmi majd egy váratlan napon szétosztottak minket egymás között az emberek, így szétszakították a „csapatot”. Innentől kezdve csak az én csapatomról tudok beszélni, de gondolom a többiekkel is hasonló dolgokat csináltak, mint velünk. A mi emberünk egyszer bevágott minket egy jól szellőző sűrűn szőtt táskába és elindult velünk valamerre. Nem tudtuk mi fog következni most, de eléggé meg voltunk rémülve az előző dolgok alapján. Nem sok idő múlva az történt, hogy belemarkolt a zacskóba, amiben voltunk és betett egy műanyag edénybe majd tett mellénk pár szem sárga és barna apró és nagyobb szemű dolgot is. Később hallottam, hogy emberünk magoknak nevezte ezeket. Hirtelen kiválasztott pont engem a maroknyi csapatunkból és egy hegyes fém dologgal átfúrta testemet majd egy vékony szálra felhúzott és mellém tett egy kis műanyag mütyürt, amit belenyomott a „testembe”. Nem volt kellemes élmény, de fájdalmat nem éreztem mivel már nem voltam élő test csak egy élő lélek. Ahogy figyeltem észrevettem, hogy van egy vastagabb szál majd egy fémsúly és a végén vagyok én a dolognak egy hegyes kampó közelében. A procedúra után visszatett a többiek közé, de még meglocsolt minket vmi bűzlő löttyel is. Ezután nagy zajt hallottam majd hirtelen vizet értünk és süllyedni kezdtünk társaimmal. Furcsa élmény volt, mert nem olyat tapasztaltam, amit a sós tengervízben, hanem egyáltalán nem éreztem sósságot a vízben. Ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Szétterültünk társaimmal valamilyen nagy víz mélyén és vártuk a sorsunkat, amiről egyikünknek sem volt fogalma mi lesz az. Huhh egyik pillanatban azt éreztem, hogy hozzámér egy nyálkás valami, majd egyre többen tuszkoltak odébb.. csak úgy gurultam ide-oda a nagy mélységben. A következő emlékképem az, hogy egy még sötétebb helyen vagyok, mint eddig, ahova beszívott valami számomra ismeretlen dolog. Majd ez a valami megugrott, mert csak azt éreztem, hogy ide-oda csapódok és vergődök ennek a sötét dolognak a szélén, és hogy az a valami ami „magáévá tett” nagyon szenved és küzd az életéért. Nemsokára már a víz tetején voltunk és rájöttem, hogy ez nem egy sós víz, hanem más kémhatású, mint az, amiben még tengeri sügér koromban éltem. Egyből fényesebb lett minden és az emberünk közeledett felénk egy nagy hálóval a kezében, egy csónakféleségben. Belém villant a gondolat, hogy a sötét valami egy hal volt és én voltam a tápláléka és meg is evett csak az a kampó beakadt a szájába és nem tudta kiköpni szerencsétlen.

-Legalább engem köpj ki, ha azt a fémet nem tudod!- kérleltem, de mivel rögzítve voltam a vékony szálon ezt nem tudta megtenni bármennyire is akarta.

Az ember már ott volt közvetlen mellettünk és a hálójával megmerítette uszonyos „barátomat” és egy gyors mozdulattal a csónakjába húzta. A halkomának az volt a szerencséje, hogy nem a csónak deszkájára tette, hanem valami levegővel teli matracféleségre. Ezután a tag gyors tempóban elkezdett valamerre evezni, de gondoltam, hogy a part felé kormányoz. Az okát akkor még nem tudtam, de később ez is kiderült. Mikor partot értünk, kiemelt minket a matracával együtt és a fém dolgot kivette barátom szájából. Így innentől kezdve már szájon kívülről figyeltem a történéseket. 1 percen belül 2 másik ember jelent meg szaladva a mi emberünk mellett. Felismertem ezt a 2 embert, mert ők is ott voltak akkor, amikor golyókat csináltak. A másik két figura hozott valami eszközt, amire ráakasztották a „barátomat” matracostól és ekkor az egyikük megszólalt, hogy: „na, ugye én megmondtam, hogy tuti tizenöt pluszos”…mert a matrac súlyát levonva tizenhat-negyven….

Volt nagy ujjongás a férfiak között amint láttam. El nem tudom képzelni mi az a tizenhat- negyven, de biztos nem kis dolog, ha ennyire örültek neki! Egy gyors fényvillanást láttam, és hogy egy kis masinán ezután valamit nagyon néznek, majd egy kis flakonnal közeledik az egyikük a haltest felé és a szájánál ahol megsértette a fém, valamit odafújt a flakonból egy zöldeskék színű anyagot. Barátom erre kissé megugrott, de egyből lefogták, hogy ne tudjon ugrálni. Azt hittem tovább akarják „kínozni” de mikor elindultak vele a víz felé akkor rájöttem, hogy nem kínzásból csinálták! Egy mozdulattal a vízre tették a paplant és a test új erőre kapva csúszott ki belőle miután kissé észhez tért a vízben. Örültem, hogy legalább ő visszanyerte szabadságát, de azért aggódtam mi lesz az én sorsom ezután. Jogos volt az aggodalmam, mert aki fogta a halat leakasztott engem meg a kampót a vastagabb szálról és azt mondta a barátainak: „Fiúk én ezt az előkét elteszem emlékbe bojlival együtt mert ennek köszönhetem életem halát”! Így kerültem vissza abba a tároló helységbe, ahol szárítottak minket és lettem a garázsa dísze egy beüvegezett képkeretben a hal fotója mellett. Alattunk ez a szöveg volt olvasható: 16.40 kg.

Ha közületek bárki ezután egy horgászember garázsában hasonlót lát, mint amit én leírtam akkor az lehet, hogy nem a véletlen szüleménye lesz…..:)

Üdvözlettel:
„ S.O.S.”

teteje | vissza