A préda nem mozdul. Talán alszik.
Napnyugta után találtam rá. Ő az enyém, az én zsákmányom.
Csak be kell cserkésznem.
Egy fura ágyban fekszik a víz fölé nyújtózkodó deszkastégen. Halk nyikorgás hallatszik, amikor öntudatlannak tűnő mormogással megfordul fekhelyén.
Talán észrevett? Mozdulatlanná dermedve figyelem. Árnyékom nincs, hiszen én is árny vagyok az árnyékok közt.
Egy vérszomjas vadász, kiről csak suttogva mernek beszélni. Kinek létezését hiszik is, meg nem is. Szeretem a hitetleneket. Tudatlanságukban könnyebb elejtenem őket, könnyebb táplálkoznom belőlük.
A langyos esti szellő nem zajong, nem takarja el lopakodásom apró zörejeit, árulkodó jeleit. A körülmények azonban nekem kedveznek. Felőle fúj a szél. Érzem a préda szagát, és szaga elárulja őt. Nem fél. Nem retteg. Alszik. Nem támadhatok, mert még messze vagyok. A támadásomnak gyorsnak kell lennie, hogy ne kiálthasson, ne védekezhessen. Segítséget hívhat, de ami még rosszabb, elriaszthatja a többi prédát. Közelebb kell lopóznom hozzá! A hold hideg fénye élesen megvilágítja a tájat, így leendő áldozatomat jól látom. De Ő is megláthat engem bármikor. Óvatosnak kell lennem, mert ennem kell! Előrébb lopakodok pár lépést, és behúzódom a következő fa takarásába. Már csak tizenöt lépés.
A stég bejáratánál lévő utolsó fa mögé surranok. Egy újabb szélfuvallat minden eddiginél töményebb préda szagot hoz felém, és kínzó éhségem cselekvésre késztet. Kilépek a holdfényre, és lábam ráhelyezem a stégre.
Ekkor fülembe mar egy éles ciripelő hang, és ezzel egy időben a zajongó kis doboz kék és piros fénnyel villogni kezd. Nem tudom mire vélni ezt. Nincs olyan szerkezet, mely észlelhetne engem. Csak hús-vér élőlények láthatnak, hallhatnak.
Prédám felpattan fekhelyéről, odaugrik a zajos világító szerkezethez, és valami hosszúkás botszerű tárggyal csap egyet hátrafelé.
Felém.
Megdermedek! Támadni mer engem? De akkor miért nem fordul felém? Hangosan nyögve küzd a tárggyal. Itt az alkalom, hogy leterítsem, és lakmározzak. Már fáj az éhség. Rálépek a korhadt deszkákra, és megindulok felé. Lábam alatt recseg-ropog az öreg tákolmány. Elárul engem. Ugrásra készülök…
Ekkor hátrafordul leendő zsákmányom, és rám néz.
Több ezer évet értem meg, préda még sohasem tudott elmenekülni előlem, de próbálkoztak.
Számtalanszor támadtak rám, próbáltak ellenállni, vagy dermedtek görcsbe hisztérikus sikoltozással. Csak akiket álmában kapok el, azok nem tiltakoznak. Sok száz éve az alvó prédát tartom kívánatosnak. Néha, ha a szükség úgy hozta, elkaptam az ébren lévőt is.
Ám zsákmányom cselekedete megdöbbent.
Rám tekint, arca mosolyra derül, és megszólít.
Üdvözlöm kolléga úr! Csak nem a szomszédból jött át? Hogy csinálta, hogy ilyen gyorsan átért? Legyen szíves segítsen szákolni, ez nagyobb lesz, nehezen boldogulnék egyedül….
Nem ugrok. Döbbenetem megtöri lendületem, és inkább lassan lépkedve közelítek hozzá. Zavarba jöttem. Millenniumot átívelő létem során eddig nem történt ilyen.
De már mondja tovább a magáét, úgy beszél hozzám, mintha barátja lennék.
Fogd meg a szákot, és meríts nekem légy szíves.
A micsodát? Gondolom, de már lábával odatol elém egy hosszú boton lévő hatalmas hálót. Felemelem, és nézem, de nem tudom mire való.
Prédám elemében érzi magát, csak magyaráz. Talán nem érzi a reá leselkedő veszélyt?
Már érzem, itt van közel, amikor itt van, meríts alá, de a matracra rakd!
Mi jelenik meg??? Ám hamar észreveszek a vízben egy csapkolódó halat. Ekkor megértem. A halat merítsem ki. Megteszem. A férfi szemén látom az örömöt. Nem értem, minek örül.
A halat hamar visszaengedi. Ezt sem értem, miért teszi. Hisz az meg az Ő prédája. Valamit csinál a botszerűséggel, majd elkapja kezem, és megrázza. Nem fél tőlem.Külsőre nem is lehet felismerni engem. Most én is prédának látszom.
Egyfolytában beszél. Hosszú időn keresztül csak az Ő hangját hallani, úgy gondolom, szereti saját hangját. Hogy miről beszél, nem értem, bár anyanyelvemen szól. Csak néha bólintok. Aztán végre beszédje elhalkul, elalszik.
Érzem, eljött az én időm. Újra, egyre követelőzőbben mar belém az éhség.
Odahajolok prédám nyakához és belemélyesztem fogaimat. Egy pillanatra összerándul, de a fogaimból belefecskendezett narkotikum elkábítja. Jó érzés enni. Érzem, ahogy izzó tűzként perzseli bensőmet áldozatom vére. Őt sem ölöm meg. Csak eszem belőle. A vérveszteségtől másnap egy kicsit kába lesz, de árulkodó seb nem lesz rajta, harapásom nyoma beforr reggelre. A hiedelmekkel ellentétben nem válik olyan vérszívó ragadozóvá, mint én. Ahhoz az én véremből kellene innia. Azt még sohasem hagytam senkinek!
Elégedetten fekszem vissza földalatti vackomba. Álomtalan álomba merülök. Ekkor elönti agyamat a prédám rengeteg emléke, tudása, mely vérével együtt már az enyém is.
Ezután már tudom azt, amit Ő is tudott. Nem tudom, hogy kerül be a vérbe minden, de azt átszívott vérrel nem csak éltető étket kapok. Így van ez létem kezdete óta. Ezer év tudása, sok ezer préda emléke az enyém.
Most értettem meg, miről beszélt annyit… Úgy érzem, a következő pár száz évre új passzióm lesz. Prédáimtól szerzek majd horgászbotokat.
Jóleső érzéssel ízlelgetem új tudásomat.
És éjjelente végig járom majd az összes stéget…
Nyika Sándor
