Minden egy régi tavaszi, verőfényes délutánon kezdődött. A hínármező közepén ekkor vált egyé ikra, és haltej, útjára indítva egy új életet. Nemi pihenő után a megtermékenyített ikrából egy sebezhető, védtelen pontyivadék kelt ki.
{KEP::10688::369::center::A kezdet}
Hosszú ideig napjai szinte csak a túlélésért folytatott harcról, és a ragadozók elöli menekülésről, búvóhely keresésről szóltak. Kis ivadékunk sokáig el sem hagyta bölcsőjét, a hínármezőt, mely megfelelő rejtekhelyet nyújtott neki. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy itt könnyen magához vehette a táplálékot, minek köszönhetően hamar elérte azt a méretet, amikor már nem jelentettek rá veszélyt a kisebb vízi ragadozók.
Egyre gyakoribb és hosszabb felfedező utakat tett a búvóhely mentes vízi világban is. Sűrűbben elhagyta rejtekét, az ágak, bokrok nyújtotta biztonságot. Gyarapodó méretének köszönhetően már nem is akadt természetes ellensége.
Ösztöneinek köszönhetően hosszú évek során kapitális méretet ért el pontyunk, sikerült neki mindig elmenekülni a ragadozók elől, és elkerülni a horgászok horgait.
{KEP::10689::369::center::Főhősünk}
Egy őszi délután horgász érkezett a tó partjára. Tábort vert, sátrat állított, és illatozó etetőanyagot szórt a vízbe.
Ez az illatfelhő elért pontyunk érzékeny orrához is. Mivel közeleg a tél, a szűkös táplálkozás időszaka így elindult az orra után. Ahogy közeledett, látta hogy kisebb, gyanútlan társai lakmároznak. Az éhség nagy úr, de még nagyobb volt az érzés, hogy valami itt nincs rendben, gyanús. Megfelelő, biztonságos távolságból szemlélte a terülj-terülj asztalkámat, de nem merészkedett közelebb, győzött az óvatosság. Inkább elindult a jól megszokott kagylópad irányába. Ekkor a falatozó társai hirtelen menekülésbe kezdtek az iszapot felkavarva, közülük egy pedig egy ismeretlen erő hatására a part felé volt kénytelen úszni. Ez még inkább megerősítette pontyunkban az érzést, hogy innét menni kell. El is indult a nem túl távoli kagylókhoz, néhány falat reményében.
{KEP::10690::369::center::Otthon}
Másnap táplálék kereső útja során a kíváncsiság újra a tegnapi helyre vezette. Érzékeny szaglása mind jobban közelebb vonzotta az etetéshez. Közelebb merészkedett, már amennyire ösztönei engedték, és a most is élénken felvillanó emlékek.Ahogy egyre kisebb lett a távolság közte és a táplálék közt, úgy győzte le az óvatosságot az éhség. Közeledve talált néhány kukoricaszemet, és illatozó golyókat. A kukoricával találkozott már, ismerte, ezért gyanakvás nélkül hörpölte az iszapból. A golyókat már kellő óvatossággal kezelte, harmonikás szájával többször felszívta, majd ki is fújta, próbálgatta, ízlelgette. Az egyik ilyen golyónál bátorságot merített, és nem fújta ki, lenyelte, megőrölte a garatfogával. Mivel nem találta veszélyesnek, felszedegetett még néhány kukoricaszemet és golyót, aztán tovább állt.
{KEP::10691::369::center::Érzékszervek halmaza}
Másnap ugyanabban az időben szintén visszatért, hogy táplálkozzon, ekkor már bátrabban közeledett, kevésbé volt gyanakvó. Szintén felszedegetett néhány szemet, és beljebb merészkedett az etetésen. Itt találkozott egy golyóval, ami nehezebb volt a többinél, ezt gyanakvóan többször megízlelte, és kifújta. Sőt, észrevett mellette egy furcsa „hínárszálat” is. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, úgy gondolta, gond nélkül elszakítja. Így felszippantotta a golyót, és indult tovább. Ekkor egy kis szúró fájdalmat érzett, olyant, mint amikor a kagylóhéj megvágta a száját. Habozás nélkül és úszott volna el, mikor a kis szúró érzés éles fájdalommá vált. Ekkor szólalt meg a belső vészcsengő: MENEKÜLÉS!!! Egy pillanatra megállt, mgrázta a fejét és ösztönösen indult a szabadulását jelentő akadó felé. Pánikolva úszott a rejteket adó boktok felé, de egy eddig számára ismeretlen erő próbálta ezt megakadályozni.
A kezdeti gyors tempó után kicsit lelassulva, de megállíthatatlanul közeledett az otthonát jelentő akadók felé. Menekülését sűrű iszapfelhő övezte, keszeg csapatok rebbentek szét előtte. Érezte, tudta, már nincs messze a biztonágot jelentő ágerdő, de az ismeretlen erő mind jobban igyekezte megállítani, eltéríteni céljától. Küzdött, összeszedte minden erejét, de ez sem volt elég, hogy elérje a szabadságot adó rejteket. Ekkor balra fordult a nyílt, mély víz irányába. Pánikolva próbált menekülni, megszabadulni az őt visszatartó kolonctól. Hiába vetett be minden trükköt, az ismeretlen erő egyre inkább arra kényszerítette, hogy elhagyja a vízfeneket. Tovább folytatta a küzdelmet félvizen, de tudta, érezte, nem bírja már sokáig.
Megpróbált mégegyszer a mélybe törni, de ez nem sikerült. Sőt, egyre közelebbinek érezte a Nap vízen átszűrődő sugarait, mígnem áttörte a vízfelszint és a háló körbefogta megfáradt testét. Kiemelték a vízből, mely eddig otthonát jelentette, és mind jobban érezte az oxigén hiányt. Puha, nedves matracra fektették, és egy érdekes ízű valamit fújtak a szájába. Ezután felemelték, lefotózták, de érezte, nem bírja már sokáig a szárazon, oxigén nélkül. Egyre több pillanat kiesett neki, megpróbálkozott még egy utolsó lélegzetvétellel, és ekkor megérezte újra kopoltyúi között az oxigéndús víz édes ízét. A vele finoman bánó kezek mozgatták fáradt testét, hogy minél előbb minél több víz jusson a kopoltyújába. Egyre inkább érezte, kezd ereje visszatérni, izmaiban áramlani kezdett a mind oxigén dúsabb víz. Elég erőt gyűjtve kicsúszott az őt tartó kezek közül, melyet szinte búcsúként végig simított farok uszonyával, és a mélybe iramodott.
{KEP::10692::369::center::Hazatért}
Remélem az évek múlásával mind több horgásztársunk felismeri, milyen hatalmas élmény egy ilyen sokat megélt élőlény visszaengedése. Így mind több „barátunk” története végződik majd hasonlóan.
Köszönöm, hogy időt szakítottál rá, és elolvastad irományom, a fantáziám szüleményét. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem Szabó (Halfotós) Tamásnak, hogy eme csodálatos képeket a rendelkezésemre bocsájtotta. Nélkülük ez az iromány csak a betűk halmaza lett volna!
