Odafönn tisztálkodik már az éjszaka. Tudja, legalább most szépnek kell tűnnie; szürkére mossa hát kormos arcát, szennyfekete lábait pedig itt áztatja mellettem, a Balaton vizében. Szakadozott gúnyáján rövidesen meglátszanak a foltok, és mire felveszi az utolsó kenetet, már a varrásokat is jól látom rajta. Olyan, mintha hajléktalan lenne szegény, pedig csak – megöregedett.
És a halálán van. Szánalomra méltó, mint bárki más ilyenkor a világon. A rosszaknak ekkor megbocsátunk, a kegyetleneken megesik lelkünk, a jókat súlyos szívvel gyászoljuk, az éjszakától pedig immár nem sajnáljuk, hogy halála pillanatában megláthatja önmagát.
S míg haldoklik, a természet oltárán megszületik a hajnal. Csendben, szinte észrevét-lenül, holott épp’ csak az éjszaka temetésére kap belépőt e világtól. Ezért aztán nem kérke-dik, nem büszkélkedik, és nem hízeleg senkinek. Talán azt gondolja, az elmúlásban úgysem figyel rá senki. Pedig érkezésénél alig van szebb dolog a természetben; minden alkalommal lenyűgöz, amikor csak találkozhatom vele.
Talán azért, mert a zsibbadt, dologtalan éjszakát néhány mozdulattal ugrásra kész reggellé varázsolja. Árnyék-kezeivel széthúzza a halotti leplet, sóhajával megrezzenti a víz-felszínt és a faleveleket, mosolyával mosolyt csal a gyászoló arcokra, ahol elsimulnak a gon-dokkal teli ráncok.
Talán azért is, mert minden oly képlékeny körülötte; a szürkeség most színesedik, a hangok most válnak hallhatóvá, és a lég megtelik ígéretének finom illatával.
De legfőképpen azért, mert oly nehezen észrevehető! Az iménti éjszakából egyszerre reggel lesz, pedig e rövid átmenetben meglibben a pirkadat halványpiros szoknyája, mint valami kéjes látomás.
A hajnalt nem elég várni. Nem elég számítani érkezésére.
A hajnalra figyelni kell!
{KEP::10451::366::center::Hajnal a vízen}
Éjszaka volt még, amikor a csónak kifutott a kikötőből. A pontos irányhoz ezért segítséget kellett kérnem, ami egyenesen az űrből érkezett. Apró, telefonnyi műszer mutatta az utat, számlálóján szaporán apadt a távolságot jelölő számsor. Még 1150 méter… Negyedórányi út állt előttem.
Ígéretes, mozdulatlan vízen szaladt a csónak. A sziget fényeit hátam mögött hagyva szemeim rövidesen megszokták a sötétséget, ezzel a szurokfekete meghomályosult, és furcsa árnyak nőttek a víz köré. Persze, jól tudtam mindegyikről, ki- és miféle, hiszen éppen eleget láttam őket a nappal díszkivilágításában! Balra a fonyódi hegy kettős árnya, előttem – figyel-ni kell rájuk – néhány szurokfolt, stégek az akadón; tőlük kissé balra – mintha a hegyek intő ujja lenne – a vitorláskikötő sötétlő kőszórása. Felettem távoli mécsesként pislogtak a csilla-gok, kétoldalt apró, sárga lámpásként a hegyoldalak fényei.
Alattam-körülöttem pedig mindenütt a Balaton!
Gyermekként olvastam már erről, többféle mesekönyvben, ám csak később, felnőtt fejjel értettem meg az akkor olvasott képek mondanivalóját. Akkor, amikor mindezt már láthattam is!
Talán a késő éjszaka miatt, egészen különös csend kísérte utam. Furcsa, manapság szinte szokatlan csöndesség. Se lóerők dübörgése, se diszkók tompa basszusának dobbanásai (melyre refrénként összehangolt zümmögéssel válaszolnak a rajzó árvaszúnyogok) nem za-varta a békés némaságot. Szinte beszívott magába a tó sötétje, jótékonyan betakart fekete paplanjával, elszigetelve a civilizáció bosszantó zajaitól. A csónak csak szaladt a semmiben, és összehúzva államon a pulóvert, arra gondoltam, ennél szabadabb már nem is lehet egy magamfajta horgászember.
Hamarosan száz méter alá esett a céltól való távolság. Leállítottam a villanymotort, és amíg a csónaktest tovább siklott, felkattintottam a fejlámpámat. A hirtelen fényben ezzel „felkapcsolódott” a jelzőnádra ragasztott három fényvisszaverő csík. Egy szál, alul rövid madzagon, féltéglához rögzített, leveleitől megcsupaszított tavalyi nádtest; egyetlen kiemel-kedés közel s távol a vízen, ami megtalálhatatlan lett volna e sötétben az újkori technika se-gítsége nélkül.
Megérkeztem!
Halk evezőcsapásokkal „cserkésztem” át a jelzőnád nyugati oldalára. A víz nemcsak sima tükrű, de áramlástól is mentes, tehát kényem-kedvem szerint állhatok le. Nyugatról tervezem beállásomat, mert így szemtől-szembe láthatom majd a rövidesen kilobbanó haj-nalt.
No persze, halat is remélek; de ha ponty nem is, a hajnal egészen biztosan elém fog állni!
Július első napjait pergeti a kalendárium. Néhány napja etetem az ilyenkor szokásos helyemet, szemben a szakadt parttal, a tóba legmélyebben benyúló márgapad külső oldalán. Eddig kegyes volt az időjárás hozzám, és a Balaton is jó kedvel fogadott a két hétre tervezett pihenőidő elején; pontyaimat ugyanott őrizgette, ahol tavaly hagytam őket a szabadság lejár-takor. Tegnap reggel és délután fogtam egyet-egyet belőlük, amolyan bográcsba való pikke-lyeseket, de tudom (hiszen az elmúlt reggel már „mutogatták” magukat), az öregebbek is itt kutakodnak valahol a nagy sziklák tövében.
Csak a sárga dolmányosok tudják, miért jó nekik itt ilyentájt. Én pedig örülök, hogy szokásukat tartva, ismét tanyát vertek a környéken.
Óvatosan horgonyzom le a csónakot. Ez a művelet az eredmény szempontjából akár döntő is lehet: közel állok a jelzőnádhoz, és ha pontyaim közül van néhány visszajáró vagy az éjszakai lakomáról lemaradt vendég, hangoskodásommal bizonyára elugrasztanám őket.
Most minden rendben történik. Se evező nem koppan, se horgony a fenéken, és a csa-lis üveget sem borítom fel. Lopakodásom, cserkészetem tehát eddig sikeres.
Mielőtt bármit tennék, öt-tíz marok tigrismogyoró-öregkukorica keveréket, és kétma-roknyi tésztagolyót szórok a nádszál köré. Elvégre illik köszönni! Még akkor is, ha az üdvöz-lő felek látásból sem ismerik egymást, nemhogy barátok lennének; „beköszönni” pedig egy-szerűen szükségszerű is e nagy vízen.
Első botom horgára két szem tigrismogyoró közé rejtett főtt öregkukoricát fűzök. Vi-lágítópatronra még szükség van, úszóm antennáját az helyettesíti. A nád mellé pöttyintem a felszerelést, majd hozzáfogok felfűzni másik készségem horgára a friss főzésű, áfonyás ízesí-tésű tésztagolyót. Lámpán fényében kissé kísérteties e művelet. Jól látom, ahogy a fűzőtű átszalad a még puha golyón, és elsőre sikerül is a horgon ágaskodó hurokba akasztanom, de a lebegő fény árnyakat, bizonytalan alakokat rajzol a csónak deszkabordáira. A látható tér szűkös, a háttér pedig túlvilági, szinte meseszerű.
Újabb patront török, és beillesztem az úszó hegyére ragasztott foglalatba. A világítás ezzel elkészült, kapcsolatom immár a víz alatti világgal jól látható lesz.
Bevetni azonban nem marad időm. Lámpámat lekapcsolom, és mozdulataim köze-pette, megbicsakló szívvel veszem észre másik úszóm döccenéseit. Döcög bizony, és lassan oldalazik!
Máris kapás!
Jó adag adrenalin ereszkedik a gerincem mentén, elképesztő gyorsasággal húzza bi-zsergető csíkját a háton, és a szív akkorát dobban odabenn, mintha kívülre akarna ugrani… Szinte szégyellem ezt a hirtelen fellobbanó izgalmat, e különös áramütést, melybe beleremeg minden idegsejt; mintha valami különös, tényleg izgalomra okot adó esemény lenne születő-ben! Pedig csak az ilyenkor szokásos, korábban gyakorta átélt események megismétlődésére lehet számítani, ami általában a hagyományos forgatókönyv szerint kerül lebonyolításra; mi végre hát e izgalom?
(Mi végre? Nem tudom. De ha már nem így lesz, biztosan nem fogok a csónakban ül-dögélni. Akkor már tényleg nem lesz értelme se botnak, se orsónak, se horognak, de halnak sem. Csak a hajnalnak…)
Mély csendet szel ketté a vízből kivágódó zsinór. Tisztán érzem, sziklát akasztok: pil-lanatokig súlyos mozdulatlanság odalenn. Már-már kétségbeejtő mozdulatlanság! Aztán lomha rúgással elindul az akadó. Először lassan, majd mind gyorsabb mozgással lopja a zsi-nórt. Látni ugyan nem látom, de sejtem, a hallá vált akadó a márgapad törése mentén igyek-szik észak felé. Mondhatnám, rutinosan, ám a horogra került hal pillanatnyilag csak a finom falatoktól való megszabadulással foglalkozik, nem pedig higgadt okossággal halad úgy, mintha a zsinórt szándékosan akarná a márgapad kagylóihoz dörzsölni.
A folyamatos húzás nem tart sokáig. Halam megáll, és – szerintem – alaposan elgon-dolkodik az eddigieken. Hová is ez a rohanás? Mire fel ez a riadalom?
Kezemben a tőből hajló, könnyű kis bottal arrafelé nézek a sötétben, amerre a halat sejtem. Feszítésemből persze nem engedek, hadd bizonytalanodjon csak tovább az ellenfél!
Két kemény rúgás – súlyos test fordul a mélyben –, és ekkor ismét hevesebben ugrik mellkasomban a motor. Nono! A halat most érzem csak igazán, és úgy sejtem, a tegnap haj-nalban látott öregek közül kerültem egyikükkel kapcsolatba. Aztán furcsa, lebegésszerű mozdulatokat közvetít a felszerelés, majd szinte ott, ahova nézek, apró neoncsík – az úszó világítópatronja – bukkan elő a semmiből. Újabb erőteljes rúgás – a fény kialszik –, és az orsó ismét belejajdul a váratlan hevességbe.
Egyszerre megfeledkezem Balatonról, haldokló éjszakáról és vajúdó hajnalról! Csak állok a csónakban, tartom a botot, mely az egyetlen kapocs most még a hallal. A hirtelen ka-pás és a lentről áradó teher szinte elbódít, a tudat beszűkül; kétségtelen, e más dimenzióba „ájulás” a horgászat sava-borsa!
Rövidesen a csónak közelébe parancsolom ellenfelem. Mélyen, lassú mozgással sétál el mellettem, mint aki az éjszakai mulatóból tart hazafelé. Gondtalanul, elmélázva, talán kis-sé kótyagos fejjel… Hirtelen arra gondolok, talán nem is én „parancsoltam” ide: egyszerűen errefelé van dolga. Néha megáll (a séta közbeni pihenés bizonyos kor felett már nem megle-pő), és ilyenkor szívdobbanást „visszafogva” várom az újbóli indulással küldött jeleket. Ka-rom feszül, a botvég elvész a sötét légben, na és azok a mély rúgások!
Sokáig küzd a csónak melletti mélyben, a márgaplató tetején. Érthetetlen módon, szűk helyen forgolódik, mintha valami víz alatti, láthatatlan akadály gátolná a továbbhala-dásban. Kicsit jobbra, kicsit balra, látható-érezhető riadalom nélkül.
Aztán megkavarja a felszínt. Már látni a mozduló vizet, s lám, bólogat a botvég is. De még nem adja fel. Ámbár mit tudja ő, hogy mit is kéne feladnia! Kétségtelenül szokatlan dol-gok történnek most vele, ám a múló nyarak során jól megszokta: nem kell félnie senkitől. Mi baj érhetné? Az elmúlásról nincsenek ismeretei, az öregség még a nyarak számával sem mér-hető, a tél pedig valami rövid, sötét emlék csupán… Ám a felszín, ahol a fények kezdődnek és határa az ismeretlennek, nagyon is idegen környék számára. Jobb a mélyben, és megijedni azért mégsem oly nagy szégyen.
A besűrűsödött csendben harsogó sepréssel kavarodik meg a víztető. Micsoda zene ez, micsoda csodás hangok! Úszóm patronja közben meghalványul, és hirtelen rájövök, már lámpa nélkül is jól kivehető az átforduló hal széles teste. A sötét hát, kissé halványabb, pik-kelytelen oldal, és a színtelen-matt vízcseppek különös egyvelege látomásszerű képként rög-zül bennem.
Közben egyre több árnyék ébred a sötétből, kétségtelen jeleként annak, hogy az éjsza-ka és a pirkadat ma először néz szembe egymással.
Utoljára némán – zene nélkül – bukkan fel a jókora pontyfej. Körülötte finom hullám-gyűrűk, azok szélébe merítem a szák fémkeretét. Az idegen felszín ezzel ellenségessé válik a halnak, de nincs már erő se megijedni, se kétségbeesni; a háló finom szövedéke puha simí-tással ejti rabul a tó vándorát.
A csónakdeszkán immár tehetetlenül fekszik. Csak száj és kopoltyú mozdul néha, és bevallom, remegő kézzel szabadítom ki a mélyen akadt horgot. S mielőtt bármi mást tennék, ugyanoly remegő kézzel vetem be a tésztagolyóval már korábban megcsalizott felszerelést. Furcsa, de a zsákmányolás feledhetetlen pillanatait az újabb küzdelemre való vágyódás egy-szerű ridegséggel nyomja el. Érzem, kivételes pillanatokban létezem, amiből nem szeretnék semmit elszalasztani.
Mert azt is érzem, e pillanatok nem sokáig tartanak.
Óvatosan pontyzsákba tuszkolom a halat, összehúzom a cipzárt, és a súlyos testet a vízbe helyezem. Aztán ösztönösen a bothoz nyúlok (csalit sem kell igazítani, hibátlan min-den), és a már-már kapkodó mozdulatok közepette az imént bevetett készség úszója felé pil-lantok.
A vízen nyoma sincs világítópatronnak! Csak a jelzőnád álldogál ott magányosan. Mögöttem már haldoklik az éjszaka, szakadozott gúnyáján a foltokat is látni, velem szemben pedig – arasznyival a hiányzó fénypatron felett – véres vajúdásából a frissen született hajnal emelkedik fel.
Most pirkad!
A bevágást ismét sziklányi teher fogadja, majd szédületes tempóban elindul az újabb vendég. Egyszerűen hihetetlen az egész: ennél szebbet horgász még álmodni sem képes!
A remegő izgalom most már végleg eluralkodik rajtam, és abban a más állapotban ösztönszerűen próbálom irányítani a dolgok menetét. Újabb negyedórára van szükség, míg a harcos, ám jóval kisebb tükröst szákba terelem. A hal csodás: valami különös narancsszín pompázik a kopoltyúfedőjén és szája karimáján, hasa alsó részén és úszóin; olyan színválto-zat, ami mesekönyvbe, a fotoshopok világába röpíti e halat. Soha nem láttam még ehhez fog-hatót! Narancsponty! Talán hét kiló lehet, de örömöm súlytalan, mérleggel nem mérhető. Most már tudom: akkor a pirkadat üzent nekem – narancsszín mosolyával…
Szinte gépiesen végzem dolgomat. S azon sem csodálkozom, hogy alig vetem be újból a tigrismogyoró-kukorica szendviccsel csalizott készséget, másra egyszerűen nem marad idő. Csak annyi, hogy lefektessem magam mellé a botot. Az úszó máris táncol, mintha szórakoz-na velem – pedig csak remekül szórakoztat!
A pirkadattal érkező ponty éppen öt kilóval terhelte a csónakot. Ez is tükrös, és – hát ez érdekes! – semmi különöset nem fedeztem fel rajta. Átlagos, kissé nyúlánk testű, ám még-is pocakos hal, szokásos pikkelyszórással. Vele azonban túlsúlyos lett csónakom. A rám ömlő élményhullám kis híján elsüllyesztett, szinte kapaszkodni kellett a ladik peremében, nehogy kiessek belőle.
Mikor ezt is elhelyeztem a pontyzsákban, csak ültem a deszkán, és úgy éreztem, mintha most ébredtem volna fel valami éber álomból. Alig háromnegyed órája horgonyoz-tam le, de az események lendülete több tucat horgászat terhét borította rám ily’ rövid idő alatt. Nem hiszem, hogy horgász ennél többet kaphat!
Aztán ahogy ott ültem gondolataimat rendezgetve, immár megnyugodott végtagok-kal, az elégedettség lazító mámorában, valami csodás kép billentett vissza a csónakbelsőbe. Még most is meleg borzongás fut végig a hátamon, ha visszagondolok rá!
Nem maradt más dolgom, mint a napszakok váltását és a vizet figyelni. Enyhülni a feszültségből, élvezni a tó illatát, ami számomra mindig enyhe moszateszencia, némi hal-szaggal keveredve. Kissé később az illat ízzé, a nyelv mélyén érezhető ízzé áll össze, mely nem más, mint – a Balaton íze.
S ekkor, a vöröslő hajnal homlokán, az éggel összeérő víz határán, jócskán a jelzőnád mögött – pont odanéztem! – kettévált a tükör, és egy testes, nagyon testes ponty feküdt fel rá. Mindez fojtott pillanatig látszott, mint ahogy a kiterülő, lapátnyi farok is csak egy örökkéva-ló pillanatra fedte a Tihanyi-félsziget távoli derekát. Ezzel a látomás elsüllyedt a tóban, csak a megugrasztott víz hullámgyűrűi szaladtak minden irányba, és mintha – szokásától eltérő-en, ráadásul csérhangon – a hajnal kiáltott volna kelet felől.
Igen! Akkor, abban a pillanatban született meg a hajnal!
