Izzadtságom cseppjei gördülnek le a homlokomon. Meleg van. Nagyon meleg! Igaz, ez július közepén, ráadásul délben, nem meglepő. Fűzfa árnyékában hideg sört kortyolgatok. Várom az "öreget"! Én csak így hívom Lajos’bát! Ő az én tanítómesterem, ügyes horgász. Ő mutatta meg a horgászok rögös útját. Lassan egy éve tanulom a mesterséget, s szerinte nem vagyok reménytelen. Egyesületünk kis 72 ha-os vizére járunk, egy közös helyet etetünk s horgászunk, én a bal, ő a jobb oldalát. Péntek van, így hamarabb megléptem a melóból, hogy fogjam a helyet. Ilyenkor szabad az éjszakázás és sokan szoktak lenni, s ha az ember nem jön időben, hát magára vessen!
Pity-pity. Beesik a balos jelzöm! Pattanok ki a székből, söröm gyorsan leteszem. Mire odarohanok, már a "pedző" a földön hever! Rátekerek az orsóra, összeszedem a lógó zsineget, bevágok. Semmi! Mi a fene! Tekerem kifelé a cajgot morcosan, nem értve, hogy mi a baj. Bár, valahol legbelül, azért már jár az agyam a lehetséges okokról.
- Az előke! Hogyaza...
Ekkor csörren a telefonom. Az öreg.
-Halló? Mondja Lajosbá!?
-No, mi újság van? Kint vagy már?
-Kint-kint! Már volt is egy előkeszakadásom!
-Az jó jel!! Na, akkor fogod a helyem?
-Hogyne fognám! Mikor jön?
-Egy-két óra, esetleg három! De megyek! Etettél már?
-Csak egy-egy marék tengerit! Megvárom!
-Jóvan! Akkor megyek! Szervusz!
Na, ez se jön csak vagy hat órára! Nem nagyon akar sietni, nem szereti a meleget. Igaz, nincs is miért. Három hete halat se nagyon láttunk!! De nem csak mi! Mindegy. Majd jön. Visszaülök a székembe, kortyolok egyet a sörömből, s megszerelem a sérült szerelékem. A táskából kiveszek egy számomra még új zsineget. Most vettem reggel a horgászboltban, valami angol zsineg. Remélem ez nem szakad el olyan hamar! Főleg annyi pénzért! A horgomat kötöm, már legalább a negyediket, mikor egy alak közeledtét veszem észre. Meg-megáll egy-egy luknál, szerintem távcsövezik. Leguggol. Mi a szösz? Kukkol? Mit néz??Felmászik a fára! Különös egy alak. Alig vannak a tavon, kb. vagy 15-20 ember, mindenki árnyékot meg vizet keres, ez meg jön-megy, lehasal a fűbe, felmászik a fára. Különös látvány.
Na mindegy. Kötögetek tovább, de azért a fél szemem rajtahagyom. Soha nem lehet tudni. Az aromában ázó kukoricáim vizslatom épp, mikor a "különös" alak kb. 50m-re tőlem, egy sűrű nádas, bokros résznél, gondol egyet és a vízbe gázol. Szinte lopódzik, s lebukik a vízalá. Miféle bogár ez? Vagy másfél órán keresztül turkált a vízben, majd kijött, s távozott! Hát mit ne mondjak, hajt a kíváncsiság, így odasétálok egy cigivel a számban, mintha csak nézelődnék!! Igaz, csak nézelődök! Mit keresgélt itt, hisz ezen a helyen még horgászni se lehet, be kell bujkálni a gallyak között úgy, hogy még a nádon is át kell vergődni. Eldugott tán valamit? Nem tűnt pedig sumákképűnek a fiatalember. Visszakullogok, kitekerem a szerkókat.
Mit tegyek fel? Odarakom az áztatott kukoricát a bográcsba, ideje, hisz mindjárt etetni kell! Közben az emberek is szállingóznak kifele.Gyűlünk! Ki vannak az emberek éhezve, mert az elöző hétvégén szakadt az eső, vagy öt napon keresztül! Sokan leszünk. Órám nézem. Négy negyven. Az öreg meg sehol. Remélem semmi baja! Közben két-három ismerős is megérkezik, ők melletünk vannak. Iszunk is egy kis savanyút sikeres megérkezésükre. Megbeszélem velük a dolgokat, aztán visszabattyogok a helyemre. Felállítom a sátram, mikor befut az öreg a motorján. Felhajtja a sisakon a plexit, s már jön is a szokásos kérdés.
- Eszik a hal??
- Eszik-eszik! Hogyne enne!! Ha nem enne, meg is döglene!
- Akkor jó!
Erre leszáll a motorról, s elkezd pakolászni.
- Mi újság van? Etettél már?
- Nem, még nem!
- Tengeri van főve?
- Van. Már a hajóban van egy adaggal!
- Jól van. Fogás? Vannak rendesen, úgy látom.
- Semmi. Egy kapás volt, de szakadt az előke.
- Egyébként dugig van a tó, egymásba ér az emberek fa..a Az etetőhajók meg versenyeznek! A dagi, már három kanyarral nyomott!
- Nem baj, én fogok halat!! - nyugtázza az öreg magabiztosan.
- Tán, van valami új anyag?
- ÁÁÁÁh semmi…
Na ez sumákol. Valamit biztos beújit. Nyitva kell tartanom a szemem, mert hoppon maradok! Szépen elrendezzük a dolgokat, szépen katonás sorba, hisz rend a lelke mindennek! Aztán jöhet az etetés! Bójánk, amit még a télen raktunk le, kb, 95-100 méteren van. A közepét etetjük, majd egy-egy bot rá, egy-egy bot a két szélére!! Tükörsima a víz, így könnyűszerrel megdobjuk a távot elsőre. Ekkor megjelenik azon a helyen, immár autóval az a fiatal csodabogár, aki a kora délután a vízbe matatott. Mesélném az öregnek a sztorit, de hirtelen az öreg odaint, a fiatalember vissza. Ez ismeri!
- Ki ez, Lajosbá??
-Majd bemutatlak, ne izgulj!
Remélem is, mert most már majd megöl a kíváncsiság!
- Van még mit tanuljál Hát figyelj!
Nézem az öreget, de az csak leül.
- Mit?
- Mit mit?
- Hát azt mondta, figyeljek!!
-Ne engem, őt! Ahol ő van, ott hal is akad. Ügyes gyerek. Nagyon ügyes! -dünnyögi az öreg. Hát tanulok akkor! Csak mit? Még nem is ismerem! Pakolászik. Ez nekem is megy. Mi az? Valami vasakat szerel össze, arra rakja az elektromos jelzőit. Aha. Bottartó! Majd betuszkolja a dzsindzsába.
- Ott akar horgászni?
- Ott!
Felállok. Ezt látnom kell! Rápöffentek egy cigire. Kivesz az autóból egy hálósszeru zsákot. Valamivel dugig van. Felakasztja a fára. Szereli a botokat. Asztal- szék, szóval megadja a módját mindennek. Kivesz egy nagy vödröt, majd leveszi a fárol a zsákot, s jó adagot beleönt. Majd valamivel meglocsolja. Ide érzem a szagot!! Valami kagylóféle. Elindul gyalog befelé a vízbe. Megáll a nád elott és elkezdi szórni. Kézzel, vagy nyolc-tíz marékkal, a nádtövétől kifelé, vagy tíz négyzetméteren jól megeteti. Kijön, majd vissza bemegy, de ekkor viszi a két botot, meg a merítőt. A merítőt beszúrja a nádhoz, a botokat meg a bottartóra. Píííííííííty! Füstöl a jelzőm! Odarohanok, s felveszem.
- Jó hal ! – nyugtázom.
- Csak jöjjön is ki!
De már ott is áll mellettem az öreg. A bot szépen dolgozik, jó hal lesz. Szép íven jobbra indul, csak tartom egyelőre.
- Jaj! Csak össze ne szedjem Lajosbát!
- Azzal te ne törödj!! Majd valahogy megcseréljük!
Lassan lopom a damilt, de néha-néha akkorát bólint a bot, hogy majd beránt. Lazítok kicsit, nem kapkodom el! Túl rég ném láttam már jó halat. Már itt jár elöttem, nem sok híja. Bár még néha megindul, s lehúz egy - két méter madzagot, tudom, ő már az enyém. Kisvártatva felbukkan elöttem egy szép ponty feje, s követi a gyönyörű pikkelyes test is.Píííííííííííí!!! Visít a másik jelzőm!
- Mi van itt?
- Felvegyem?
- Vegye, Lajosbá!!
Erre az öreg benyes egyet, de csak olyan lájtosat.
- Megvan!!!
Karikába a botom, biztos jó lesz az is! Közben pikkelyes barátocskámnak alátolom a merítőt.
- Ide nézzen, Lajosbá, megvan vagy öt-hat kiló!!
Lazán a fűbe teszem, majd megszabadítom a horogtól.
- De jól akadt!
Közlöm az öreggel, s arra gondolok, hogy az új zsineg jól bírta, és úgy néz ki, kettőből kettő!
- Jól van na, ne azt a halat simogasd, hanem hozd már a merítőt!
Halam így magára maradt, igaz, úgy elfáradt, hogy meg se mozdul Közben idejön a friss szomszédunk, a titogzatos idegen, s azt kérdi:
- Mi lesz velük?
- Hááát, ezek túl nagyok! Nem jók semmire, így szerintem visszadobom!
Erre a koma elszalad. Na ez jól megijedt tőlem! Vagy csak bolondnak tart? Erre rohan vissza, valami nagy párnával a kezébe. Bevizezi!
- Erre rakd akkor! Ne törje össze magát!
- Jó! Ha gondolod… de nyálkás lesz!
- Nem baj!
Különös alak! De ha belegondolok... Ott fekszik mind a két hal a párnán, a srác meg hoz valami zsákot meg mérleget.
- Fertőtleníthetem?
- Tedd, amit jónak látsz!
Ott állok, mint a hülyegyerek, most fogtam két szép halat, erre ez a srác meg mintha valami különösen értékes ritkasággal, úgy bánik a két ponttyal Beteszi egyenként a zsákba, megméri. Öthúsz az egyik, hétnegyven a másik. Valamivel lespricceli a száján a sebet.
- Gondolom, ez a fertőtlenítő? Miért?
- A nyílt seb jó táptalaj a vízben a baktériumoknak, csak arra kell ügyelni, hogy a kopoltyújába ne menjen!
- Ja…
Tényleg van még mit tanulni Erre soha nem gondoltam előtte.
- Fotó?
- Milyen fotó?
- Készítsek egyet?
- Csináld, ha jólesik!
Erre hoz egy gépet, majd megáll, s lefekszik a fűbe! Vár. De mire?
- Fogd meg a halat, had fotózzalak le!!
- Oké!!
Elmagyarázza, hogy fogjam meg, hogy tartsam meg, s mindig a matrac felett. Majd amikor elkészült, odavittük a vízhez a matracot.
- Lassan engedd el. Had kapjon erőre!
Hát különös érzés volt, teljesen más, mint máskor! A nagyokat amúgy is mindig visszaengedem, mert nem finomak már. De most teljesen más érzés fogott el! Ez - leírhatatlan! Erre a srác így szólt:
- Szia! Péter vagyok. Szoktál máskor is halat visszaengedni?
-Hát, igen!
-Akkor neked adom ezt a pontymatracot, erre tedd legközelebb azokat a halakat, amiket vissza akarsz engedni! Tessék! Adok még egy fertőtlenítőt is. Igaz csak félig van, de jobb híján megteszi.
- Hogy van, Lajosbá?
- Köszönöm, Petikém, jól! Hát te?
- Köszönöm, én is!!
Ekkor éreztem, hogy itt nemszabad a cérnaszálat elengedni!
-Iszol valamit?
-Köszönöm, elfogadok egy pohárkával!
Innen sínen van a dolog, gondoltam, s elkezdödött valami félelmetes beszélgetés, valami földöntúli dolgokat mesélt. Halakat, amiket kifigyel és megprobál megfogni. Állítása szerint van több olyan hal, amit már többször is megfogott! S csak hab volt a tortán, amikor elővette a fényképalbumát, az érdekes csak az, hogy ebben az albumban csak azok a halak voltak, amiket ebből a vízből kerített horogvégre és engedett vissza! Ezeknek a halaknak nevük is volt. Azt mondta, hogy nagyjából kiismerhetők a szokásaik, viselkedésük, s ha szerencsénk van, megfoghatjuk újra és újra!!
Körülbelül hajnal kettőig faggattam újdonsült barátomat, aki alig győzött válaszolni a kérdéseimre. Beszélt nekem valami bojliról, aminek az volna a célja, hogy megpróbáljunk horogvégre keríteni egy-egy kivételes súlyú, különleges pontyot. Mit mondjak, nagyon tetszett a dolog. Megkértem, hogy tanítson meg, mutassa meg, hogyan is kell ezt csinálni. Erre telefonszámot cseréltünk. Miután mindenki visszavonult, nyugovóra, én még bámultam a csillagokat, s csak járt az agyam. Valahogy most már másképp láttam a dolgokat. Úgy éreztem, valami megváltozott. Hogy mi, még nem tudom, de egy biztos. Az út itt van előttem, már csak el kell indulni rajta!
