Küszöbön az új év, szinte már kopogtat a FeHoVa, és a Parkos kirakodó vásár, ezzel együtt egy csomó megválaszolatlan kérdés, probléma. Természetesen most nem ezekre akarok mintegy hajuknál fogva előrángatni válaszféle félmegoldásokat, csak az alábbiakban összegezném a gondolataimat, mint egyszerű, hétköznapi horgászember a minket sújtó terhek csöppnyi szeletéről.
A Törvény módosítása számunkra hozhat jót, és rosszat egyaránt, csak sajnos az érintettek az utolsók, akik értesülnek róla. Mivel mi nem a ködös Albionban, vagy a napsütötte Frankhonban élünk, így marad a saját kis valóságunk. Ami kicsit sárgább, kicsit savanyúbb… Úgy látom, jelen helyzetben a harmadik bot kérdése csupán a jéghegy csúcsa, egy megoldhatatlan problémahalmaz emblémája. Talán azért, mert ez az a pont, amit tisztán lát mindenki, ami többeknek szúrja a szemét, amit mindenki kézzel is meg tud fogni. Azok a már-már emelkedettebb dolgok, mint horgászok ballisztikus ívű lesajnálása, az önérdek-érdekképviselet, mind az 1089 egyesület semmibe vétele a gyakorlatban, más neuralgikus pontokat – úgy, mint etetőhajó, behordás, horgok száma, satöbbi - ne is említsek.
De mégis! Itt a nagy pillanat, amikor elvileg mindenki javaslatot tehetne A Nagy Törvény módosításához. Én nem tudom, ennek társadalmi megvitatása és nyilvánossága hogy megy, de úgy érzem, hogy megint a szenvedő alany, virágnyelven: az érdekképviselt, érdekvédett, modern horgász – s itt leszakad a fundamentum - van kihagyva a dologból.Ahogy minden más, ez sem ok nélküli. Be kell látnunk, hogy az elmúlt évtizedekben, - egészen az anyagi potenciállal, kapcsolatokkal megáldott réteg megjelenéséig, és a szabad piac jelen formába való torzulásáig - nem volt szükség a horgászembert érintő jogszabályok ismeretéről, s mindenki nyugodtan horgászhatott – a zavarosban. Amit mondtak, meg volt mondva, amit adtak eltették, amit nem, elvették, és slussz.
Csakhogy megjelent egy olyan nemzedék, s olyan újabb horgászati módok, amivel a Hivatal már egyre nehezebben tud(ott) mit kezdeni. Így aztán egyéb okoknál fogva az „erő velem van” elvét követve, bármit meg tud tenni napjainkban is. Míg azt részben lustaságból, részben félelemből, részben a rendelkezésre álló tőke – anyagi, kapcsolati, s szellemi - hiánya miatt kénytelen el is fogadni a fizető (!) horgász. Míg a szerencsésebbek nagy kínnal-keservvel, ki tudja, mennyi alku árán, de életre hívtak egy szövetséget, addig másoknak ez csak lázálom lehet. Megkockáztatom azért, mert odafenn Nagyfaluban –ahogy vidéken nem minden ok nélkül nevezik vízfejű fővárosunk- a kutyát nem érdekli a pénzes pér, meg a pisztráng, addig a szentté avatott pontyhoz nem nyúlhat senki, legfeljebb a papjai előtt hozsannázhat megfelelő irodák előterében a Korompai utcában.
Mert szerintem hiú ábránd azt hinni, hogy a hajóval megetetett, csónakkal behordott harmadik bottal fogott és visszaengedett óriásponty rémképe riogatná minden horgászok atyjának megfáradt lelkét.De mi légyen a megoldás? A szövetség létrehozása lila fikció, mert milyen szervezetek szövetkezhetnének? Létre lehetne hozni egyesületeket, amelyek már felvehetnék a kesztyűt, de kik vezetnék? Magyarországon vagyunk, tehát aligha akad alkalmas ember. Aki rendelkezik megfelelő kapcsolatokkal, jogi és közéleti ismeretekkel, széles körű támogatottsággal, idővel, elő bírja teremteni a tetemes anyagi fedezetet, mindezt haszon nélkül.
Merthogy egy egyesület csak nonprofit lehet. Mindezt abban a korban, amikor két nagykerest, három boltost és öt teszthorgászt nem lehet egy asztalhoz ültetni. Ez pedig nem kisebb átok be kell látnunk, mint az összes MOHOSZ Szalay elvtárssal, Halászati Bizottság, és a tiszai ciánszennyezés együtt.
Természetesen jogi képviselet nélkül nem megy, válasszon az önjelölt/választott vezető bármilyen formát is. Ha pedig akár egyesületi, akár alapítványi keretek közt is születne meg a kezdeményezés, olyan ellenszéllel találkozna, amely komolyan lehetetlenítené el a vezetőség mindennapjait. Hiszen a legfőbb szervezet akaratával birkózna végső soron, amely kapcsolatai révén játszva eszközölne ki APEH ellenőrzést, vagyonosodási vizsgálatot, különféle engedélyek megvonását.
Támogatóik pedig csak az első kátyúig tolnák a friss szervezet szekerét a reformálás hosszú, és viszontagságos útján, mert a saját zsebüknek, s érdekeiknek azért ők sem ellenségeik. Tehát mindent nagyon kerekre kellene formálni, s hatékony támogatókat szerezni, akik nem kezdenek kakaskodni ha mondjuk az Imperial csalik sikerességét nem átallná tagtársa a Dynamite termékcsaláddal összevetni. Tehát alapos, átgondolt lépések szükségesek már a kezdetek kezdetén is mert egy apróság is félreviheti a dolgot, vagy egyszerűen az érdektelenség és az idő homályába vész, mint annyi más aláírásgyűjtés.
Gyorsan felejtünk, de mégis felemlegetnék egy régi dolgot, amiről már szóltam egy .korábbi cikkemben. Ott is gyönyörűen arra hegyezte ki az illetékes vízfejű Hivatal, hogy a harmadik bot jobbra és balra. Előkeresve a régi lapokat, szinte kacagtató érveléssel áll elő minden horgász atyja a szokásos havi vezércikkében. Ez két dologra hívja fel egyből a figyelmet: jól körül kell írni a problémát és a javaslatot, nehogy félre lehessen vinni. Magyarul: az etetőhajó rendezési köréből még véletlenül se az süljön ki, hogy a dobni nem tudó, magukat nagy mellénnyel bojlisnak nevező zsíros horgász játsszék a negyedmilliós hajókkal mások irigységére, és bosszantására.
Másfelől viszont figyelni kell arra is, amit egy kedves fórumozó is megjegyzett: mindenféle javaslattal nem mint a mindenkor regnáló horgászati-halászati hatalom ellensége kellene fellépni, s célja nem a másik munkájának nehezítése, sokkal inkább elősegítése, és az eddig elmaradt feladatok közös (!) megoldása. Mondom ezt én, aki három sorával többet árt ennek a remélhetőleg valamikori közös munkálkodásnak, mint Lendvai Ildikó hosszas és kártékony működése. Mivel azonban én is egyszerű mezei horgász vagyok, így megadatott az öröm, hogy mások elé tárhassam saját gondolataim.
Szegleti Gábor ( Pharysheus )
