Szívem a torkomban dobog. Lassan nyitom blúzom legfelső gombját. Látom, hogy a kekiszín ruhás férfi szemei majd kiugranak a helyükről. Izzadó homlokán feltolja bézból sapkáját, és keze fejével letörli homlokáról a cseppeket.
- Nézzél csak, ilyet úgy sem látsz mindennap - gondolom magamban, és csábító mosolyt erőltetek az arcomra. Tudom, hogy sokkal kihívóbb a lassú, vontatott vetkőzés, de erre most nincs idő. Minél előbb villan a cici, annál hamarabb alszik el szájtáti pecás barátunk maradék gyanúja is.

Na, nem mintha gyanakvásról árulkodna a kaján mosolyra húzódó szája széle. Ez a szerencsétlen azt hiszi, hogy kifogta az aranyhalat, és egy kóbor sárgaház-szökevénybe botlott ezen a szép májusi napon. Lelki szemei előtt minden bizonnyal már az a pillanat lebeg, amikor elmeséli a haveroknak, hogy micsoda numera szakadt a nyakába a legutóbbi horgászaton. Lassan leteszi kezéből a sörösüveget, na igen, az alkohol és a tűző nap hamar elveszi a realitásérzéket. Koszos kezével röhögve nyitja a nadrágszíjat, hersen a zipzár, hangtalanul landol a gatya a bokájánál. A vízpart csendes, a legközelebbi állások üresek, távolabb békésen szunyókál egy nyugágyba gömbölyödött alak. Nem egész egy perc telhetett el azóta, hogy kiléptem a csalitosból, és babonázó pillantástól kisérve, dögnyögi hangon bejelentettem a pasinak:

-Akarlak! –és elkezdtem kigombolni a blúzomat. Hát, nem habozott sokáig, pedig ennek is villog az ujján a karikagyűrű. Végignézek rajta, ahogy a bokájánál tekergőző nadrágban és piszkosszürke boxeralsóban ott áll… Alig tudom visszafojtani a röhögést.
-Szánalmas alak –gondolom, és egy jól irányzott rúgással leterítem.
A következő egy perc alatt megszabadítom koszos ruháitól, egy újabb, tartósító ütést kap a tarkójára, és behúzom a közeli bokrok alá. Rutinos mozdulatokkal kötöm hátra a kezét, szájába a zoknija… hehe…

Ahogy ezzel végzek, és magamra kapkodom a büdös, izzadtság- és halszagú ruhákat, már hallom is üldözőim ordibálását. Erre tartanak, gondolom, szokásukhoz híven szétválnak, és úgy keresnek tovább.Idegesen matatok a botok körül. Tényleg frankó ötlet volt! Álcázzuk magunkat békés horgásznak. Hát persze! Ja, hogy soha a büdös életben nem horgásztam, leszámítva azt a balatoni nyarat nagyapával harminc éve? Hát, ez szinte mellékes körülmény. A látszat a fontos, és lássuk be, retkes ruhámban, fekete körmeimmel, és a körülöttem tengerként hullámzó ezer apró kütyüvel már éppen úgy nézek, mint egy vérbeli pecás. Azért elég csúnyán remeg a gyomrom az idegességtől. Gyorsan lehuppanok egy fura kis ládára, aminek az ülőrésze épp úgy fest, mint az én ülőrészem, ezen jót kuncogok.

Persze nem tart sokáig a jókedvem, mert a tóparti úton feltűnik egy férfi. Egy magas, erős, dühös férfi, aki már első ránézésre is igen felhergeltnek tűnik. Pedig neki nem is mutattam meg a mellemet. Viszont egy mesterlövész puskával az imént lelőttem a főnökét, és ez azért némiképp magyarázza feldúltságát. Hiába no, nem jó ajánlólevél ez a testőröknél. De vígasztal a tudat, hogy nem volt kár a főnökért, sok csúnya bűnt fog Szent Péter a fejére olvasni, mielőtt elzavarja a pokol egyik üstjébe. Meg aztán, ez a munkám, valamiből csak élni kell!

Határozott léptekkel közeleg, alaposan megnézve mindenkit. Meg-megáll, szemügyre veszi „horgásztársaimat”, az alvó sporit székestül felrúgja. Az nagyot kiált és csúnya káromkodások közepette áll fel. Valamit beszélnek, a testőr fenyegető testtartásából arra következtetek, hogy nem arról érdeklődik, vajon esznek-e a halak. Aztán felém indul. De ezt nem látom, inkább csak érzem, mert úgy teszek, ahogy egy horgásznak illik: meredt szemmel bámulom a botot.

-Nem látott erre valakit? –érkezik a kérdés és vele együtt a hegyomlásnyi ember is. Ezt biztos nem tudnám olyan lazán elintézni, mint szutykos ruhám előző tulaját.
-Mármint? –nézek rá hunyorogva, mert éppen a háta mögül süt a kelő nap.
-Mármint VALAKIT …. aki nem ide való…. -mondja erősen hangsúlyozva. És a végén egy olyan nézést kapok, amitől egy szende leányzó minden bizonnyal a bugyijába vizelne.

De én nagyon régen voltam szende leányzó. Kiképzőm szerint csak az kössön belém, akire a cége bőkezű életbiztosítást kötött. Nem tudom, a hatalmas és dühösen fujtató pasinak van-e biztosítása, éppen ezért úgy döntök, nem megyek neki. No meg talán egy kicsit az is visszatart, hogy két pisztoly is domborodik a dereka körül.

-Hm… nem tudom. Nem nézelődök én. Horgászni jöttem, örülök, ha nem látok embert –morgom, mert úgy vélem, mi más hajthatna ki a vízpartra értelmes emberi lényt, mint az, hogy addig sem lát mást, csak a halakat. Igyekszem beleélni magam a szerepbe.
-Nő létére horgászik? –mér végig.
-Jaj, de rossz duma! Miért ne tehetném? A véremben van, régi horgász família vagyunk –magyarázok, közben gondolatban elnézést kérek mélyen pacifista, állatvédő apámtól, aki még a pókot is lágy gondoskodással mentette ki anyám papucsa alól.
-És? Milyen a kapás? –kérdezi a vizet nézve. - Magam is pecázok néha, ha van rá időm.
-Hát… jó –mondom bizonytalanul. –Na, basszus, ez vagy olyan furfangos, hogy máris gyanakszik, vagy olyan ostoba, mint a belezett ökör –gondolom, és igyekszem szakavatottnak tűnő mozdulattal megigazítani az orsót.
-Mi volt eddig?
-A francba! Mégis meg kell vernem- sóhajtok magamban. De úgy döntök, teszek egy erőtlen kísérletet,és igyekszem nem kiesni a szerepből.
-Ponty! –vágom ki a rezet büszkén.
-És mire jött?
-Ilyen nincs! –suhan át a fejemen. –Egy nyálkás kis dög miatt fogok lebukni!
Szemem kétségbeesetten kutatja a füvön szétszórt holmit, a bot mellett egyszerre egy konzervdobozon akad meg a szemem. Kukorica úszik a koszos lében. Ember így még nem örült buggyant kukoricának, mint én.
-Mire?! Hát kukoricára –vonom meg a vállam flegmán, de közben szívem ujjong, hogy sikerült túljárnom a gonosz szemű gólem eszén.
-És? Mekkorák? –szív egyet az orrán, és kiköp a víz felé.
Szemem sem rebben.
-Jó … méretesek –mondom elégedetten bólogatva.
-Mekkora itt a mérethatár? –érdeklődik felvont szemöldökkel. Ejha, ez aztán fogós-ravasz kérdés! Ezek szerint gyanakodik….
-Mint máshol –vágom rá a semmitmondó választ, és reménykedem. Nem is hiába:
-30-32? –kérdez vissza.
-Eeegen –mondom kelletlenül, mert nem tudom, hogy nem egy jól előkészített csapdába sétálok-e éppen bele. A fene se tudja, miről beszél…
-Igen MELYIK??? 30 vagy 32?
-Anyád! –gondolom. Aztán nagyot sóhajtva választok:
-32, még szép –mondom. Csak azt tudnám, hogy 32 MI??? Kiló? Centi? Bit? Jobban kellett volna figyelnem, mikor a nagyapám horgászni vitt. Persze három évesen inkább érdekeltek a vödörben fickándozó snecik, mint a mérethatár izgalmas kérdésköre.
-És? Hol vannak?
Na, ekkor már kezdek ideges lenni. Morcosan nézek emberünkre:
-Hol-hol? Hát a vízben- próbálok természetesnek tűnni.
-Ja-ja –bólogat. –Catch & Release, az új hóbort, mi?
Egyre savanyúbb képet vágok. Ebből csúnya nagy verekedés lesz. Mi a bánatos nyavalyatörése az a „kecs-end-rilíz”????
-Mármint?
-Mármint, hogy „fogd meg és engedd vissza”!
-Ja, persze, bocs, csak angolul nem nagyon tudok –vigyorgok megkönnyebbülten. Mondjuk, annak sincs több értelme, hogy valaki fáradtságot, időt és pénzt nem kímélve kiszedi a halat, aztán visszadobja…de legalább tudom, miről beszél.

Nincs sok időm ezen töprengeni. Mert egyszerre pittyogás, csipogás töri meg a vízparti csendet. Emberünk szinte ráugrik a botra, majd zavartan elnézést kér.
-Nem vág be?! –kiáltja izgatottan.
-Mit??? –kérdezem riadtan. Aztán meglátom a rángatózó botot, és legszívesebben felpofoznám magam. Hát persze, kapás van!!! Majdnem lebuktattam magam! Még jó, hogy ez a tuskó se hall-se lát az izgalomtól.
-A keserves! –ordítom a szerephez illőn, és hátra lököm a széket. Kezem a boton, próbálok szakértőnek tűnni már azzal is, ahogy megfogom. Szerencsére a parafa nyél szépen kézre áll, máshogy nem is lehet megfogni. Az orsó visít, a zsinór szédítő sebességgel száguld.
-Vágj már be, vazze! –tipródik a gólem.
-Nyugi! Csak … a megfelelő pillanatra várok –válaszolom, mert őszintén szólva félek akcióba lendülni. Most fogok lebukni, érzem!
-Megfelelő pillanat??? Ilyen füstölős kapást még életemben nem láttam! Mire vár még, hölgyem??? –vesz vissza a közvetlen, tegezős hangnemből emberünk.
Semmire, ezek szerint. Kezem megragadja a botot, és hála filmes élményeimnek, bevágok egy lendületest: hirtelen mozdulattal emelem botot egy darabig, aztán szinte orra esek, a bot áll a levegőben, meg sem mozdul feljebb.
-Hú, az istenit! Ez de jól beleállt! –mondja a pecabolond nehézfiú.
Nem nagyon értem, miről beszél, de arcáról azt olvasom le, hogy elégedett a látottakkal.
-Jól, mi?! –vetem oda a vállam fölött.
-Na, tekerje! –bíztat lelkesen.
Tekerem.
Tekerném.
De mintha egy elefántot akarnék kicsörlőzni egy kéményen keresztül. Meg sem mozdul, csak a bot vége rángatózik.
-Ez szép nagy lesz!
A fenébe! Miért épp most kellett ennek a nyálkás zabagépnek bekapni a horgot?! A bot vége a víz felé mutat, én meg minden erőmet beleadom a tekerésbe. Az orsó olyan hangot hallat, mintha egy kereplő szorult volna belé.

Emberünk nagyot sóhajt:
-Emelje meg a bot végét! Így elszakad a zsinór, még ezt sem tudja????
-Ez egy … új …. francia módszer, így kezdem a … fárasztást –juhéééj, micsoda szakkifejezés jutott az eszembe!!! – aztán később emelem csak fel a bot végét. Éppen most! –mondom, és már emelem is a spiccet.
-Franciák! –legyint a férfi. -Pumpálja már! Ha belazul a zsinór, elmegy a hal!

Pumpáljam, mi? Ez azt hiszi, biciklikereket fogtam? Idióta. Közben erősen töröm a fejem, hogyan kell egy halat pumpálni, de az emberem szinte révületben ingatja felső testét, feje lassan, hosszan, bólintásszerűen mozog, karjaival a fárasztást utánozza. Végre leesik a tantusz: felemelem a bot végét, aztán leengedem és közben tekerek! Menni fog!
-Segítsek? –kérdezi sunyin a hívatlan vendégem.

-Egy frászt! –gondolom magamban. –Hogy nézne az már ki?! Biztosan még gyanúsabb lennék. Ezt az éhenkórász halat nekem kell kipiszkálnom valahogy a vízből. Pumpálok! A bot vége a hasamba fúródik, csak pumpálok és tekerek, basszus, honnan jön ez a hal, a Pó-deltából? Ennyi zsinór, mint amit én itt felspulniztam már, egy horgászboltban sincs!

-Lassaaaaaaan! –int türelemre a gólem. –Hagyja, hadd fáradjon egy kicsit! Nézze, milyen szépen dolgozik a spicc, gyönyörű a bot akciója!Ez meg?! Már megint miről beszél? A spicc??? ÉN dolgozok, lihegve, izzadva, csatakosan! ÉN akciózok itt percek óta ezzel a fránya döggel!

-Aham! – nyögöm, és hagyom, hadd fáradjon a hal. Ma is tanultam valamit.
-De ne lazuljon be a zsinór! –kiabál rám hirtelen oktatómmá előlépett üldözőm. Hát, én mindjárt fejbe verem ezzel a bottal!
-Nyugi! Kézben tartom a dolgot! Tudom, hogy mit csinálok –morranok rá. De tényleg! Idejön ez a marha és dirigál. Csak azért, mert nő vagyok! Hímsoviniszta disznó! Bezzeg, ha férfi lennék, nem merné itt osztani az észt! Már csak azért is kifogom ezt az … izét.
-Tudja maga, hány pontyot fogtam már ki?! –kérdezem.
-Ez nem ponty –röhög a fejét rázva.
Na tessék! Még ez is. Ez belelát a vízbe??? Honnan tudja, hogy nem ponty?
-Már miért ne lenne az? –kérdezem dühösen.
-Harcsa lesz az. Nézze, hogy védekezik! A víz alján van, a fenéken. Egy ponty rég feljött volna.
-Fogadjunk, hogy ponty! –mondom megmakacsolva magam, és átkozom a percet, amikor menekülés közben kieszeltem, hogy a horgász álca egyszerűbb, mint a kilométereken át tartó erdei futás.

Lassan telnek a percek, a hal hol jámbor módon közeledik a parthoz, mint egy békés tehén, hol pedig megugrik, mint egy felhergelt bika. Ilyenkor felsikít az orsó, én meg majd eldobom a botot ijedtemben.

-Lazítson a féken, mert mindjárt lemarad! –drukkol a férfi.
-Jó lesz ez így -mondom szakértően bólogatva, hiszen dunsztom sincs, hol is van a fék, és hogyan kell lazítani rajta. –Pont jó, ne szóljon bele mindenbe. Maga nagyon ideges, szerintem nem is igazi horgász –fakadok ki dühösen, de az emberem nem rám figyel. Azt az ide-odatáncoló pontot fixírozza, ahol a zsinór eltűnik a vízben.
Aztán egyszerre hirtelen mintha forrni kezdene előttünk a víz, nagy hullámok hömpölyögnek a zsinór körül:
-Burványlik már! –kiált föl izgatottan, mint egy gyerek. –Pipáltassa meg!
Nem tudom, miről beszél, de már sejtem, hogy nem indiánosat akar játszani.
-Emelje meg a spiccet óvatosan, hadd levegőzzön!
Jaaa, hát persze, hadd levegőzzön csóri hal, biztosan nagyon fogja élvezni… Ezek szerint tehát ez az örvénylés azt jelenti, hogy itt a hal! Lélektani pillanat jön, no meg egy nagy halfarok. Nagyot csap, majd eltűnik, de a zsinór feszülése jelzi: még ott van a horog végén.
-Tényleg potyka! –néz döbbenten a férfi.
-Mondtam én… -cöcögök ajkbiggyesztve, mint aki biztos volt a dolgában.

Egyre többször és egyre könnyebben jön a felszínre a jószág. S ahogy csókos szája kikandikál a vízből, hirtelen csapással megfordul mindig, alaposan rám ijesztve, mert érzem, ezekben a veszélyes pillanatokban bármikor elveszíthetem horgász-mivoltom egyetlen élő bizonyítékát. De kitartok. Pumpálok és tekerek és pipáltatok, tisztára mint egy vérbeli horgász. A hal vészesen közeleg. Vészesen, mert ekkor jövök rá: ezt valahogy ki kell majd lapátolnom a vízből. Emberem is ehhez a gondolatfoszlányhoz közelít, mert izgatottan megkérdezi:

-Szákolhatok?
-Persze. Ha nem bénázza el –vonom meg a vállam. Erre olyan csúnyán néz rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy az anyja a minap egy trollal szűrte össze a levet.
-Mesterien szákolok!
-Ja, meg felismeri, hogy nem ponty, mi… ? –nézek rá kaján kárörömmel.
-Hol a szák?
Én is éppen ezt akartam volna kérdezni… De addigra a gólem már a bokrok környékén matat. Még megy két métert, és nem a szákot találja meg, hanem a lappangó, zoknival betömött szájú horgászembert. Szemem riadtan kutat a körülöttem lévő káoszban. Botok, zsákok, vödrök, üvegek, dobozok, zacskók, csupa kupi minden, a francba is… sehol az a nyamvadt szák….
-Megvan! Hozom!
Felsóhajtok. Remélem nem az ájult pecást hozza… de nem, a közeledő hosszú nyél végén egy akkora háromszögletű lepkeháló lengedez, amivel egy albatroszt is el lehetne kapni.
-Szuper kis bojlis merítő! Ezzel aztán egy szempillantás alatt megmerítem! –és már robog is a vízhez. Áhá! Ezek szerint ez lenne a szák!

Átsuhan a fejemen, hogy egy jól irányzott fejrúgással minden bizonnyal méterekre beküldhetném a vízbe, de addigra már a távolabbi horgászhelyeken is felfigyelnek bravúros és példaértékű pumpálásomra. Hiába no, őstehetség vagyok… Nem venné ki jól magát, ha segítőmet beküldeném a zsákmány mellé.

-Az-az! Jöhet! Erre-erre! –kiabál a férfi, szinte eksztázisban van. A merítőt fél kézzel a vízbe nyomja, másikkal meg integet, mint egy megvadult rendőr.
Mit izgul ez össze? Hisz ez csak egy hal, nem mondom, szép nagy, de mégsem az angol királynő, hogy ekkora hisztit kéne körülötte csapni. Igyekszem a fickándozó állatot a szák fölé húzni, tolni, vonni, egyszóval terelgetni. Még mindig erőre kap néha, és kitör a csapdából, ilyenkor pár méter zsinórt lehúzva próbál a nyílt víz felé egér –illetve ponty -utat nyerni. De egyre jobban fárad, egyre kisebb a lendület, egyre rövidebb a lopott zsinór. Majd a következő pillanatban a gólem diadalittasan felordít, és rutinos mozdulatokkal húzza kifelé a „szuper kis bojlis merítőt”, benne a kimerült ellenféllel.
-Gratulálok! Ez hatalmas! Legalább 18 kiló… - áradozik, de szeme a távoli halőrház felé rebben. Kisebb csoport indul meg felénk, valami „lábasjószágot” cipelnek.
-Jönnek mérlegelni. Nekem sajnos mennem kell… -mondja és gondosan egy nagy matracfélére helyezi az állatot, majd letakarja a fejét, aki ettől egész szépen lenyugszik.
-Naná –gondolom. - Nem szeretnél összeakadni ennyi szemtanúval.
-Köszönöm a segítséget –nyújtom felé a kezemet. Istenesen megrázza, majd még kiböki:
-Azért tényleg nem hittem, hogy egy nő ilyen ügyes horgász lehet... Viszlát!
-Inkább ne, ha lehet… -dünnyögöm a hátának.

Nincs időm gondolkodni. Kicibálom a sunyásból a ruháimat, s míg a közelgő kis csoport a messzi bokrok takarásában masírozik felém a mérleggel, én újra horgászom: a pórul járt pecást a csalitosból. Kókadtan éledezik, az arcába löttyintett vödörnyi kézmosó víz sokat gyorsít a rehabilitáción.
-Neeeeee, kérem! Ne rúgjon meg!
-Figyelj picim! Nem láttál semmit. Nem hallottál semmit! Ezek szerint emlékszel a rúgásra. Helyes. Nahát, ha pofázol, megtalállak, ezt ugye nem szeretnéd?!
Riadtan néz rám, csuklóját masszírozza, és a fejét rázza. Látom, hogy nem érti az egészet. Nem baj. Nem kell mindent érteni. De persze, nem szeretne újra látni, az is látszik rajta. Elvégre egy egészséges fogsor is csak 32 darabból áll, neki meg csak fele ennyit adományozott a Jóisten. Azokra meg vigyázni szeretne.
-Akkor jól figyelj, és öltözz! Az ott életed legnagyobb hala. Kárpótlásul az iménti kis incidensért. Örülj neki! Legyél jó fiú! Mosolyogj! –sziszegem vészjóslón, és bevettem magam a bokrok közé.


Szerző: Titkos

teteje | vissza