Nekrológ az elmúlt nyarakról…
Tél. Hideg, szürke napok. Az ember fásultabb lesz, beszűkül a látótere. Valahogy nem akar semmit csinálni csak a meleg szoba ablakán kifelé bámulni, ahogy az emberek sietnek A-ból B-be és intézik az ügyes-bajos dolgaikat. Így, az ablakon kinézve elgondolkodok azon, hogy de jó lenne most a kora nyári időben egy távoli, csendes tó partján ülni és arra várni, hogy a jelző megszólaljon. Bíp-bíp-bííííííííííííp…….
Egyenlőre ez csak álom. A hideg idő szorítása, mint egy vasmarok vesz körül és szerte szét oszlatja az ilyen álmokat. Ilyenkor, az ínséges időkben eszébe jut az embernek, hogy mit nem képes megtenni egy-egy jobb halért. Azt a rengeteg munkát, befektetést, utána járást és persze nem utolsó sorban a komprumisszumokat amit muszáj a családi béke megőrzése végett megkötni, hogy el tudjon menni egy sokat ígérő helyre, vagy csak a megszokottra akár egy éjszakára is vagy egy egész hétre bojlizni. A munka, amit a bojli gyúrás tesz ki, olyan apróságokkal, amikor még két nap múlva is azt mondja a kedves egy cirógatás után, hogy „de büdös még mindig a kezed”.
Pedig az nem is büdös hanem az avatott orr számára egy „kellemes aroma” és már a szeme előtt is úszkál a fárasztás utolsó fázisában szabadulni akaró hatalmas ponty akinek a szájában ott lifeg a vért izzadva elkészített csodagolyó. A befektetés, ami a dugi pénzem majdnem minden egyes fillérjét felemészti, na és a komprumisszum. Valamit-valamiért. Muszály megalkuvást kötni azzal akivel megosztom az életem, mert különben felborul az egyensúly. Nálam a bevett szokás egy egész délutános körút, vásárlással (amit persze melyik nő nem szeret) és egy esti mozi egy plázában. Ilyenkor nincs az a szemrehányó nézés amikor másnap bejelentem, hogy pár napig nélkülem kell hogy nézze a TV-t este, mert a kedvenc halaimat a pontyokat fogom üldözni egy tó partján.
Ilyenkor megeshet, hogy olyan élményben lesz részünk ami meghatározza a további bojlis pályafutásunk, vagy talán kapás és hal nélkül megússzuk ezt a pár napot és lógó orral elsunnyogunk haza. Volt már ilyen. Öt napot horgászott a csapat Háromfán egy verőfényes szeptember végén. Az öt nap alatt csak Robinak sikerült értékelhető halat felmutatnia. Savas és én égtünk mint az a bizonyos Reistag. Nekem még csak kapásom sem volt. Sőt! Egyik baj ért a másik után. Az még csak hagyján, hogy belecsúsztam ruhástól a vízbe (egyébként ez nálam megszokott dolog, de utána mindig fogok egy jó halat) és a zsinóromat is össze sikerült szedni éjszaka folyamán a csónakmotorral, de még csak a kapásig sem jutottam el.
A hazaindulás időpontja szombat déli 12 óra.
Reggel már összepakoltunk mindent, csak a legszükségesebb dolgok maradtak elő ami egy halfogás esetén kellene. 10 óra. A nap süt, a fejem fő, hogy mi volt a probléma, vajon mit csináltam rosszul. Egyszer csak a jobb oldali botomon egy csippantás után lassú, de folyamatos húzós kapást jelez a jelző. Értetlenül állok a szinte hihetetlen esemény hatására a bot mellett, mondva: kapásom van! A Fox szépen ciripel, az orsó adagolja a zsinórt az ismeretlen erőnek ami jó 200 méterre a tökszárak között húzza a cuccomat. Ez a csendélet annyira elragad, hogy szinte lemerevedek. Robi hangja ébreszt fel: vágj már be! Na ja, hát akkor lássuk miből élünk.
A botot kézbe véve, kicsit beemelve érzem, hogy habár aránylag nagy a távolság de mégis érezni, hogy hal üt a zsinór végén. Király! Akkor mehetünk. Robi ugrik mellém a csónakba és a Minn Kotát nem kímélve nyélgázon közelítünk a tetthely felé. Útközben megint eszembe jut, hogy ez az egyetlen kapásom van az 5 nap alatt és ez is indulás előtt 2 órával. Ez nem lehet véletlen. Csak le ne akadjon amíg beérünk. Hányszor jártunk már így ezen a tározón az évek során, hogy fütyülős kapás után becsörtetünk a halért és mire beérünk csak egy tökszár fityeg a horgon. Pedig a bot kézbevétele után még lehetett érezni, hogy igenis hal van a horgon.
Csak ne akadjon le – jár az agyamban - vagy csak mutassa meg magát egy pillanatra és ha utána akad le akkor már nem bánom, csak lássam, hogy ponty van a horgon és nem egy döglött nejlonszatyrot fárasztok, amit szánalomból akasztott valami hobbibúvár a horgom végére. És nem. Zsinórom cikázása mutatja, hogy az akadás jónak tűnik, halam küzd, de nem valami vadul. Még nem láttuk, de a húzásából ítélve … a fene tudja. Beveti a szokásos háromfai trükköt: rátekeri magát a tökszárra. Rutinosan oldjuk meg a kérdést: bot átad Robinak én pedig a zsinórt kézbe fogva óvatosan szabadítom azt ki a zsinórt a szár fogságából.
És ha már így vagyok ebben a helyzetben – mivel nagyon hajt a kíváncsiság – csak úgy a zsinórnál fogva emelek rajta egyet. Meglepetésemre könnyen jön, majd egy burvány után megpillantom a halat. Érzem, hogy elfelejtek levegőt venni, de muszáj lesz, mert az: Azt a ku…..! ellejtéséhez kell egy kis levegő. Zsinór elenged, Robi bot visszaad, közben kérdezi: Láttad? Mekkora? Mire én: Láttam és nagyon nagy.
Látom Robit is elkapja a hév, így mindkettőnk agyában villog, sőt mi több folyamatosan világít a beszarás jelző. Halam megérezte a veszélyt és látva a dolog fele sem tréfa így rákapcsol. Szobányi területen mint egy tengeralattjáró tépi fel a tököt, alig tudom követni. Próbálom magasra emelni, hogy minél kevesebb tököt szedjen össze és egy nyílt palcc felé irányítani. Annyira azért nem erőltetem, mert az akadást még nem láttuk és azért csak jó volna megfogni ezt a szép halat.
- Láttad már az akadást – kérdezem segítőtársamat, de a nemleges válasz hallatára kicsit visszább veszek a feszítésből. A ponty pár heves kör leírása után már lehet a vesztét érzi ezért a súlyát kihasználva egyszerűen elkezd fejjel lefelé süllyedni. Megemelem a botot, hogy a magasságból ne veszítsek, de az a lágyságának köszönhetően a nagy súly alatt csak görbül. Öreg, rutinos lehet a pikkelyes, ezt már látszik nem először csinálja. De a horog ül és a második ilyen süllyedős próbálkozás után társam rutinosan alátolja a merítőt. Hát ami ez után következett azt a Pálinkó Karcsi is hallotta a horgásztanyán, mert a búcsúzkodáskor megjegyezte, hogy ott is lehetett hallani az örömujjongást. A hal hibátlan, bronzbarna pikkelyes ponty, súlya 18,60 kg volt.
{KEP::9675::342::center::A csapat az utolsó előtti órában jött 18,60 kg-os ponttyal}
Egy ilyen túra után hazaérve amikor megkérdezik: na, és megérte? A válasz természetesen minden esetben: igen! Sok tapasztalat, a jó hangulat, a tiszta levegő, a tó és az azt körbevevő környezet ahol a nádban az összes hegedűs nekem húzza a nótámat, esetleges új barátságok a vízparton, valamint a gyönyörű napfelkelték és naplementék amit szavakkal visszaadni nem lehet. De aki ezt nem éli át az ezt fel sem foghatja.
{KEP::9677::342::center::Az ilyen...}
{KEP::9671::342::center::… és ilyen napfelkeltékről..}
{KEP::9678::342::center::és az ilyen..}
{KEP::9672::342::center::… és ilyen naplementékről beszélek}
Ez az este kísértetiesen hasonlít az egy évvel ezelőtti eseményekre. Csak ott Savi volt az egyik főszereplő. A túra alatt nem bírt egyetlen egy kapást sem kicsikarni a vízből. Az utolsó előtti éjszaka valahogy nem bírtam aludni. Az agyam a pontyok körül mozgott. Lehet épp most kutakodik egy ponty az etetésen és most fogja felszippantani a csaliként felkínált bojlit. És lám! Savi jelzője megszólal. Nem volt nehéz megkülönböztetni a többi jelzőtől, mert olyan
hangja volt mint egy náthás békának.
Na végre! Talán most már ő is fog halat. - mondom magamban miközben húzom a cipőmet és hallom, hogy már a csónakban zörögnek Robival, és próbálják megkeresni a helyes irányt a hal felé. Mire átérek az ő stégjükre már messze bent vannak. A sötétben állva nézem, ahogy a csónak a fejlámpák fényénél ide-oda cikázik. Már eltelt vagy negyed óra de még nem igazán jönnek kifelé. Majd még pár perc elteltével az izgatott hangokból kivéve sejtem, hogy sikerült megszákolni a halat.
- Na, erre iszunk egy pálinkát! – hallom a Robi hangját.
- Erre most azonnal iszunk egyet! – kontráz rá Savi.
Mit fogtak ezek? Talán valami 20 feletti, mohos hátú vén ponttyal akadtak össze?
Mikor kiérnek a lámpa fényénél látom arcukon a kaján vigyort. Valószínűleg nem sokat tévedtem. A matracot széthúzva egy bő arasznyi pontyhát és egy brutál nagy fej néz rám vissza.
- Azt a mindenit! Ez nem kicsi, tehát nagy. – mondom, miközben a mérleg is előkerül.
A hal súlya 18,60 kg tisztán. A kötelező procedúra után természetesen előkerült a pálinkásüveg is.
{KEP::9673::342::center::18,60 és 8 kg (a méretbeli különbség szembe tűnő)}
{KEP::9679::342::center::Savas itatja a pontyát}
A túrán azért akadt még szép hal.
{KEP::9676::342::center::A csapat Pistával kiegészítve a halak 8,5 és 15,50 Kg}
Hát ezért teszünk meg mindent, hogy ilyen és ennél nagyobb pontyot bírjunk a horgunkra csábítani. De ha ez nem is mindig sikerül, akkor is kint voltunk a természetben hátrahagyva a gondokat, elfelejtve azt, hogy mit is kellene csinálni holnap a munkahelyen. És ha ez mellé még halat is fogunk akkor az már csak egy plusz a szórakozás és a kikapcsolódás mellé.
Komáromi Szabolcs
