Biztos vagyok benne, hogy a magyar bojli horgászok 99%-a hasonlóan kezdte bojlis "pályafutását". Volt valami közeli/távoli ismerős/barát, aki bevezette őket ebbe a speciális horgászmódszerbe. Az én történetem is hasonlóan alakult...
1995-ben találkoztam először a bojli fogalmával, amikor a Tihany-Sajkodi Horgásztanyán egy hosszabb betlizés után egy kedves barátunk elvonult a konyhába és mindenféle liszteket kezdett összekeverni. Az aroma némi DEJÓ és méz volt, amit már a hosszú gyúrás után sem lehetett igazán érezni. A gyúrást a golyók megformálása és a főzés követte. A kész golyókra úgy néztünk, mintha csótányok lettek volna és el sem hittem, hogy ezekkel halat lehet fogni...
Akkoriban egyáltalán nem hozott lázba a "bojlizás", hiszen mi a nádban horgásztunk és a mágikus golyók nélkül is jó néhány pontyot csónakba segítettünk. Az eredmények sem igazolták a bojli létjogosultságát, hiszen a krumplival ugyanannyi, sőt gyakran több halat lehetett fogni.
A bojli térhódítását a családunkban az okozta, hogy lényegesen kényelmesebb bojlival csalizni, mint krumplival.
Ennek több oka van. Először is a piacon hülyének nézik az embert, amikor a többi vásárlóval ellentétben a legkisebb gumókat válogatja ki a nagy rakásból.
Ha egy kereskedőnél nem sikerül megvenni a szükséges mennyiséget, akkor a következőnél biztosan más fajta krumplit kap az ember, ami a főzésnél okoz gondot. A krumplis horgászat kulcsa ugyanis a krumpli főzése.
Ha túl keményre sikerül az anyag, akkor nem esik szét bevágáskor és a hal nem akad rendesen. Ha túl puhára sikerül főzni a gumókat, akkor az első keszeg addig tologatja a csalit, hogy az magától leesik a horogról. Újabb hátrány, hogy a főt krumpli legfeljebb 2 napig áll el, utána megbüdösödik és megint lehet főzéssel tölteni az időt.
Ezen okok miatt hamar felfüggesztettük a krumplis horgászatot és a következő évben már előre készültünk a bojlis debütálásra. A receptünk rendkívül egyszerű volt:
<li> 1 rész kukoricaliszt
<li> 1 rész búzaliszt
<li> 1 rész szójaliszt
<li> + némi aroma
A nyári tihanyi túra előtt 1 hónappal nekiálltunk a nagy hadműveletnek és több adagban legalább 10 kg bojlit gyártottunk le. Pontosabban én csináltam a bojlik nagy részét, mivel édesapám már a kezdet-kezdetétől utálja a bojli gyártást és ebből kifolyólag számomra rendkívül előnytelen üzletet kötöttünk.
Megállapodtunk, hogy ő megveszi az anyagokat, én pedig megcsinálom a csalit. Mivel akkoriban középiskolai tanuló voltam és nyáron csak a horgászattal és az edzéssel kellett foglalkoznom, így ráálltam a dologra.
10 kg bojli legyártása igen macerás dolog, ha az ember nem készül fel rendesen. Kezdetben még rollerunk sem volt, úgyhogy szinte minden nap kevertem a mixet, gyúrtam az anyagot, formáztam a golyókat. A legnehezebb a szárítás volt, mivel a napon a golyók megrepedeztek, az árnyékban meg penészedtek. Ezért folyamatosan pakoltam árnyékból-napra, napról-árnyékba a száradó bojlit, attól függően, hogy milyen volt az időjárás.
A horgászat eredményére nem igen emlékszem, így arra sem, hogy mikor fogtam az első bojlis pontyomat. Egy biztos, akkoriban nem okozott gondot nádi pontyot fogni a tihanyi nádasokban. A nád ugyan évről évre kopott, de a fogási eredmény még mindig elfogadható volt.
A következő évben a recept nem sokat változott, mindössze némi - kéz alatt szerzett - cukrozott tejporral turbóztuk fel a száraz keveréket. Abban az évben még bevállaltam a bojlikészítést, de később meguntam a macerát és hagytam magam meggyőzni, hogy a gyári bojli is ugyan olyan jó lesz, mint a házi.
Több éven keresztül gyári bojlival indultunk harcba, és igazából nem tudom megmondani, hogy mennyiben köszönhetjük a fogások csökkenését a gyári bojlinak és mennyiben a nádas gyorsuló pusztulásának.
A széles, sűrű nád kiváló haltartó-hely a Balatonon, hiszen a sok táplálék és a széltől és a hullámoktól védett nádöblökben még a legerősebb északnyugati szélben is lehet horgászni, és halat fogni (de még milyen halakat...).
Ha a nádas elvékonyodik, akkor az erős hullámzásnak semmi sem áll útjában és egy gyenge szél is szürkévé színezi a máskor zöldszínű vizet. Ilyenkor a hal kivált a nyílt vízre.
Kb. 4-5 évvel ezelőtt annyira felgyorsult a tihanyi nádas pusztulása, hogy mára szinte semmilyen halmegtartó képessége sincsen a hajdanán hatalmas nádasnak. Ennek hatására egyre több horgász fordul a nyílt víz felé, és én is beálltam a sorba.
Ekkor fogalmaztam meg a legfontosabb irányelvemet: hinni kell a módszerben! Az első bojlis pontyomra sajnos nem emlékszem, de az első fenekezővel fogott pontyom kapása tisztán él bennem:
Nádi horgászként nehezen szoktam meg, hogy nem a hátam mögött van a nyílt víz, hanem előttem és bár szilárdan elhatároztam, hogy a sok csalódás hatására nem ülök be a nádasba, minden loccsanásra hátra kaptam a fejem és azon gondolkodtam, hogy milyen halakat mulasztok el nyíltvízi próbálkozásommal.
Nem hittem benne, hogy a 60 grammos ólommal nehezített szereléket, a hagyományos Mustad horgot, amire cérnával kötöttem fel a gyári bojlit bármi is meg fogja húzni és abban sem hittem, hogy a kapás tényleg olyan füstölős, hirtelen jelentkező valami, amint azt a tapasztaltabb horgászok mesélték.
Nem is volt akkoriban speciális felszerelésem, egy sima 3,5 méteres - baromi nehéz - teleszkópos bottal és egy elsőfékes orsóval próbálkoztam. Természetesen nem lazítottam ki a féket, mindössze annyi óvintézkedést tettem, hogy a kapásjelzőt annyira leengedtem, hogy az szinte a vízbe ért.
Órákig nem történt semmi és már jóval éjfél után járt az idő, amikor akkora ejtésem lett, hogy szinte el sem hittem. Igen nagy szerencsém volt, hiszen mai fejjel már tudom, hogy akár a botom is bánhatta volna az első fenekezőn fogott bojlis pontyom kapását.
A hal annyira megszaladt az ólommal, hogy szinte a csónak alatt akasztottam meg, pedig igencsak tekertem a hajtókart, hogy kontaktust teremtsek vele. A ponty mindössze 4-5 kg-os volt, de ez volt az a pont, amikor már elhittem, hogy ezzel a teljesen irreális szerelékkel halat lehet fogni...
Kezdeti szánalmas próbálkozásaim a Balaton honorálta és éjszakánként 1-1 pontyot fogtam amatőr módon összeállított szerelékemmel és olcsó gyári bojlimmal.
A vízválasztó a 2002. volt. Nagy szerencsémre abban az évben ellátogattam Tihanyban megismert barátunk északi parti házába és 1 héten keresztül együtt horgászhattam fiával Zsoltival. Zsolti nagy szakértője a balatoni pecának, de különösen a bojlizásnak. 2002-ben kora tavasztól késő őszig majdnem 1 tonna pontyot fogott, és az együtt töltött hét alatt többet tanultam, mint az összes előző évben.
A közös horgászatra 3 kiló gyári (epres) bojlival indultam bevetésre, de őszintén megvallva a mai napig őrzöm a megmaradt 2,5 kilót. :] Zsolti már akkor is szakértője volt a bojlikészítésnek, és ez volt az az időszak, amikor a külföldi cégek bojlisoknak szánt anyagai megjelentek az országban. Az első két napban egy húzásom sem volt, miközben Zsolti aprította a halakat.
Mivel a szerelékünk szinte teljesen azonos volt, világossá vált, hogy bizonyos szituációkban a gyári bojli is jó lehet, de ahol a halak megízlelték a minőségi bojlit, ott nekem is a legjobb anyagot kell összeállítanom, ha eredményes akarok lenni.
Az 1 hetes mesterkurzusnak köszönhetően 2002. júliusában igen szép eredménnyel horgásztam Tihanyban. (Lásd Bojlizás a Balatonon c. írásomat)
Sok bojlis horgász titkolja az általa használt bojli receptjét. Ez bizonyos szemszögből érthető, hiszen nagyon sok múlik azon, hogy milyen újdonságot tudsz felkínálni a pontyoknak, amivel eddig még nem találkozott és ezért nem kelt gyanút benne.
Ma ott tartok, hogy a bojlim legalább 20 különböző összetevőből áll. Mindegyik külön-külön egy vagyonba kerül, de így összesen még leírni sem merem, hogy 1 kiló bojlit mennyi pénzből hozok ki.
Nagy kontraszt ez ahhoz képest, hogy néhány éve 3 féle összetevőből és némi aromából fogós csalit tudtunk csinálni... Szükség van arra, hogy minél bonyolultabb recepteket állítsunk össze és egyre többet költsünk a hobbinkra?
Igen is meg nem is. A néhány évvel ezelőtti balatoni (szabadon helyettesíthető más vizek nevével) halbőségben egy új és olcsó csalival is lehetett komoly eredményeket elérni, de sajnos a sok felelőtlen horgásznak (vagy inkább halhús kitermelőknek) "köszönhetően" egyre több praktikához kell folyamodni azért, hogy a kevesebb egyedszámú ponty mellett az eredmények megmaradjanak az elvárt szinten.
A felszerelés és a csali folyamatos fejlesztése egy ideig lehet válasz a csökkenő fogási eredményekre, de egy idő után már ez sem fog segíteni.
Jó néhány bojlis ismerősömmel megerősített abban a felismerésben, hogy az olyan természetes vizek, mint a Balaton, vagy a Velencei tó nem tudnak lépést tartani a bojlisok növekvő haléhségével és az elejtett pontyok átlagsúlya drasztikusan csökken.
Ennek már nem lehet gátat szabni és akármennyire is folyik a propaganda annak érdekében, hogy megfogott halból mindenki csak annyit tegyen el, amennyit el tud fogyasztani, az emberek gondolkodása nem fog megváltozni.
A horgászok nagy része visszaszorul azokra a mesterséges vizekre, amelyek jól telepítettek, őrzöttek és ahol a "fogd meg és engedd el" elv uralkodik.
Addig is van néhány évünk, hogy "feléljük" a Balaton és a többi természetes horgászvíz kapitális ponty állományát...
Akkor miért vannak olyanok - köztük én is - akik megosztják fogási praktikáikat azokkal, akik esetleg visszaélnek vele? A válasz egyszerű: az emberek nagy részében él a természetes ösztön, hogy a megszerzett tudást másoknak is átadják.
Ezen kívül nekem van egy rejtett célom is. Hiszem azt, hogy írásaimon keresztül át tudom adni a természet-szeretetem azoknak is, akik csak a halhúst látják abban az élőlényben, aki az elmúlt 15 évet egy tó fenekén turkálva töltötte, míg utolsó napján talált az iszapban valami újat és finomat, amely végül a vesztét okozta...
