Ha mi, öregek összeakadunk.
Nyöszörögve hajolok előre, s próbálom zoknimat felhúzni a lábamra. Nem sikerül elsőre. Éles fájdalom hasít hátamba, felszisszenek, és inkább hátradőlök. Nyújtózom párat, próbálom tornáztatni alvásban görcsössé vált és elfeküdt izmaimat, bejáratni izületeimet.Egy öreg, már csak emlékeimben élő, vizet, állatot, természetet jól ismerő, folyamatosan poénkodó, vidám ember, a drága jó Kálmán bátyám vicces mondata jut eszembe, vagy 50-55 év távlatából.
Állandóan fájlalta a hátát, nyöszörgött minden hajlongásnál, de mindig szerét ejtette, hogy megjegyezze:
-Komám, kisbarátom, örülj fiatalságodnak, és jól jegyezd meg, élvezni kell az életet, elfogadni mindazt a szépet és jót, mit kínál, mert ha a merevedés a hátadban válik rendszeressé, akkor már te is csak az öregfiúk csapatában játszhatol…. Tette mindezt göcögö, köhégesbe fúló nevetés mellett. Erős dohányos volt az öreg. Sajnos tüdőrák vitte el. Atya Isten! De régen volt!
Fiatal voltam, 18-20 éves, értettem én, miről beszél, de feszített a fiatalos büszkeség, sebezhetet lennek,elpusztíthatatlannak gondoltam magam, és nem hittem hogy valaha én is megöregszem. Erre tessék. Megöregedtem. A tükörből egy ősz, ritkás hajú, ráncos arcú ember tekint reám vissza, ha belenézek. De vigasztal a gondolat, hogy ez még mindig jobb megoldás, mint fiatalon meghalni! Ezt is Kálmán bátyámtól hallottam, anno, és milyen nagy igazság van benne!Mint tettem a múlt homályába múló évtizedek évsokasága óta, az ébresztőóra csörgése előtt most is felébredtem. Kivetett magából az ágy.
{KEP::7580::258::center::}
Az ébresztőórát minden horgászat előtt beállítom, de oly gyermeki izgalommal várok minden peca-napot, hogy este elaludni alig bírok, hajnalban meg várakozás teli izgalommal magamtól ébredek fel.Újabb próbát teszek, sziszegve bár, de felhúzom zoknimat, magamra kapom ruháimat, hűtőből öreg, kopott bőr oldaltáskámba bepakolom szendvicseimet, innivalómat, és sietős mozdulatokkal zárom a bejárati ajtót.
Szívgyógyszeremet azonban otthon felejtettem, de ezt már csak az autóban ülve, kedvenc holtágamtól pár percnyire veszem észre, amikor gondolataim elkalandoznak, és azon elmélkedek, hogy a nálam lévő holmikat milyen sorrendben pakolásszam be csónakomba. Nem baj, gondolom, évek óta csak megszokásból cipelem magammal, orvosi utasításra. Hátha kell. Eddig soha sem kellett.
Lassan már pirkad, amikor ráhajtok a bokrok által körbeölelt gazos földútra, mely levisz a vízpartra, le a csónakkikötőben pihenő csónakomhoz. Aki nem tudja, hogy ott „út” található, aki nem tudja, hogy mit keressen, az nehezen találna rá, hisz a halőrház a vendégparkolóval túloldali parton található. Nékem ez hazai pálya. Valahol sajátomnak is tudhatom ezt a mini, mérsékeltégövi dzsungelt. Egyike voltam annak a természetjáró, horgászbolond baráti társaságnak, akik negyed évszázada horgászegyesületet alapítottak ezen az akkor még mocsárszerű holtágon, ezen a senkiföldjén.
Állami engedélyeket szereztünk, pályázatokat írtunk, támogatókat hajtottunk fel, és munkálkodásuk eredményeképpen divatos szóval élve rehabilitálva lett a terület. Én is, mint a barátaim mindannyian, lobbiztam, terveztem, dolgoztam, felügyeltem minden munkát. A kotrásoknak, a szeméthalmok eltüntetésének, az erdőtelepítésnek, a parkosításnak, az élőfolyóval való összenyitásnak köszönhetően mindenfajta élőlény életteret, bújóhelyet, táplálékot, szaporodási lehetőséget kapott.
{KEP::7581::258::center::}
A környező városokban, településeken élő emberek meg kaptak egy újabb túrázásra, kirándulásra alkalmas területet. A horgászok meg kaptak egy csodaszép, kultúrált, hallal teli vizet. Mindenki jól járt. Leparkolok a parton álló öreg fűzfa elé, és az ott megbújó, mohás, korhadó deszkájú úszó stégen óvatosan végigcsoszogva elkezdem csónakomba behordani felszerelésemet. Vigyázni kell, mert csúszik nagyon, a reggeli pára nedvessége nyálkás réteggel vonta be az öreg deszkákat. Ráférne egy felújítás, de nincs rá pénze sem az egyesületnek, sem a csónakok tulajdonosainak. Talán majd jövőre.
Minden bent van, a csónakot eloldom, csónakdeszkára rárakok egy kispárnát, nehogy felfázzak, és nehogy az ülődeszkától átázzon a nadrágom. Jobb a békeség, érdemes ilyen apróságokra is odafigyelni. Csendesen húzom az evezőlapátot, szinte hang nélkül simul a vízbe, s csak a kiemeléskor lecsorgó vízcseppek csobbanásai keltenek zajt, csak egyedül ők az árulóim. Csend, békesség honol a vízen és parton egyaránt. Még alszik, bújik, rejtőzködik szinte minden. Az erdő felől egy pillanatra felhangzik a vadászatból hazatérő kuvik hátborzongató kiáltása. Ám, hamar elhallgat. Talán jóllakottan hazatért, és csak elégedettségét kiáltotta bele a világba.
A vízen sejtelmes, titokzatos ködpára lebeg, s hiába világosodik, nem hogy a túlpartot nem lehet látni, de még a parton tájékozódási pontként beazonosítható fák, bokrok, akadók, stégek körvonalai is csak alig-alig látszanak. Ám, ha alig-alig is, de legalább látszanak, így ismerős a táj, sok éve látom, láthattam változásait, nyomon követhettem fejlődését, könnyedén beazonosíthatom, merre járok, szinte ösztönből megy a navigálás.
Kedvenc helyemre tartok. A dzsumbujpalotához. Nevét a kotráskor szándékosan vízben hagyott fák és bokrok erdejéről kapta. Tudtuk, a halaknak szükséges a búvóhely, a biztonságot és védelmet adó terep. Volt valamikor közepén egy vadászles is, mely már rég beledőlt, belekorhadt a vízbe, az akadók számát szaporítva ezzel is. A les volt a palota.
A part felől nem érdemes próbálkozni e terület meghorgászását, mert a sűrű part menti nádason való áthatolás után is csak a beszaggatott szerelékek emlékével távozna a szerencsét próbáló. Hisz még a csónakosok is akadnak, szakadnak számtalanszor, pedig ők előnyösebb helyzetben vannak.
{KEP::7582::258::center::}
Évek óta ugyanoda járok, a „tisztásra” ahol víz alatt és felett hozzávetőlegesen egy 14-15 méteres körben nincs számottevő akadó. Ez a kis tisztás aztán az „átlagosnál” három oldalról is jóval sűrűbb akadótengerrel van körülölelve. Úgy néz ki, mintha egy óriás a kezével középről mindent félretolt volna, hogy kényelmesen le tudjon csüccsenni.Itt évek óta ugyanazt a pár négyzetmétert etetem. Talán a rendszerességnek köszönhetően, de hálából már nagyon sok szép halat adott kis törzshelyem. No és persze jó pár beszakadás árán a víz alatti, fenék közelében lévő pár kisebb akadót is egész jól kiismertem.
Az utolsó métereken már nem is evezek, hagyom, hogy csónakom lendülete megtörjön, meglassúbbodjon, majd orra szelíden nekiütődik egy levert cölöphöz, melyhez ki is kötöm. Lassan, ügyelve mozdulataimra, őrizve a csendet, előveszem öreg, duci balsafa pontyozó úszóval szerelt botjaimat, és horgaimat átfúrt száraz kukoricával csalizom. Még a télen, otthon a kukoricaszemeket akkus fúrógéppel kifúrtam, így nem kell a vízparton kínlódni minden egyes szemmel. A horgászújságban láttam egy újfajta csomót, valami híres bojlis ember mutogatta fényképeken, szépen sorjában.
Még sohasem próbáltam ilyet eddig, de megfogott, mert hamar rájöttem, miért is jó. Vásároltam hozzávalókat, és összeszereltem párat. Így „bojlisan” készített horogelőkém lett. Felfigyeltem arra is, hogy sokat beszéltek a halak visszaengedéséről, meg hasonlókról. Nem tudják, hogy a fogott halakat, amire nem volt szükség, azt a becsületes horgászember régen is visszatette a vízbe? Vagy csak nemes egyszerűséggel abbahagyta a horgászatot? Sebaj, de legalább újságban is oktatják a tisztességes viselkedést. Ez dicséretes. Ha minél többen hallgatnak rájuk, ha minél többen a passziót látják a horgászatban és nem a forintosított megtérülés-befektetés csalóka arányaiban gondolkodnak, és nem is a haszonszerzésben, akkor van remény, hogy újra gazdagabbá váljanak vizeink. Végre ilyesmiről is beszélnek.
Úszóimat lágy lendítéssel bedobom úgy 5-6 méternyire. Elégedett vagyok az eredménnyel, mert a víztetőn egymástól nagyjából 70 centire kukucskál kifelé a piros bóbitájuk. Kellemes látvány szememnek. A kettő közzé szórok egy maréknyi száraz kukoricát, s remélem a mielőbbi kapást. Nem mély ott a víz, alig másfél méteres.Kárászt szeretnék fogni. Épp ezért csak egy-egy szem kukoricával csalizok. A kárászok darabosai, az egy-két kilósak ezt könnyedén felveszik, de az-az átok betelepített törpeharcsa otthagyja. Pedig jobb csali lenne a frissen gyűjtött trágyagiliszta, ami, ha horogra szúrjuk, sárga levet ereszt magából. De sajnos itt nincs értelme használni. Százával lehetne vele fogni a pár centis kis szúrós gnóm zabagépeket. Átkozom azokat is, akik behozták az országba.
{KEP::7583::258::center::}
Utólag, sajnos, mást úgy sem lehet tenni a meggondolatlanokkal. A sejtelmes félhomályon kezd áttörni a napsütés, és ahogy erősödik az ereje, a pára szinte varázsütésre tűnik tova. Regimentnyi élőlény ad hangot örömének, beindul a hangzavar. Énekesmadarak zendítenek rá sokféle dalukra, tücskök hangolnak, a vadkacsák elégedett hápogással bukkannak elő a nádasból, és a halak is elkezdenek jól láthatóan mozogni a felszín közelében, sőt, vidám pontyok tucatjai dobálják ki magukat a vízből. Az ember nem tudja, hova kapja a fejét, mire figyeljen, olyan sokszínű, és szinte tékozlóan gazdag a természet ébredésének e képes és hangos-könyve.
Gyönyörködésemből botom koppanása térit magamhoz. Vehemens kapás. Nyúlok a botért, nem is kell bevágnom, a hal szinte magát akasztotta fel. Szerencsére nem tudott akadóba ugrani. Gyorsan elkezdem felpumpálni a felszín és a csónak közelébe. Hamar a csónak mellett tátog a három kiló forma ponty, és nem véletlen a gyorsaság, erős felszerelésemnek kevés hal tud ellenállni. Az akadók közt nincs értelme finomkodni, erős üvegbotot, 50-es főzsinórt használok. Gyorsan alámerítek, és beemelem a csónakba. A horgot kiakasztom a szájából, s lágyan visszacsúsztatom éltető elemébe. Gondolatban hosszú életet kívánok néki.
Kárászra vágyom. Jó kis sült kárász, az-az igazi! Pontyot, amurt évek óta nem vittem haza. Minek? Egyedül élek, két-három kárász nekem bőven elég. Nem is szeretem a ponty ízét, és az amurét sem. Bár, gyakran horgászom reájuk.Nagy élmény megfogni őket. Fogtam már 15 kilós pontyot, és 18 kilós amurt is. Ők remélhetőleg még mindig a tó vizét szántják izmos, csodaszép pikkelyes testükkel. De mindig lefotózom és megmérem a nagyokat. Így mindenki jól jár. Nekem élmény és emlék, nekik tapasztalás és élet.
Alig dobom vissza a szerelékemet, szórok be újabb marék kukoricát, ismét kapás, ugyanazon a boton, amelyiken az előbb. Az úszóm először szinte kilő a vízből, majd oldalazva balra elindul. Rajta vagyok a kapáson, bevágok, és már ismerős súly, „fáraszthatom” is az előző ponty testvérét. Szákolom őt is, és még mielőbb észbe kapna, kiakasztom a szájából a horgot, és engedem is vissza. Néki meg túlzóan matuzsálemi kort kívánok.Most, per pillanat nem igazán örülök a pontyoknak, ezért bevetek egy régi trükköt. Az evezővel rácsapok vagy négyet ötöt a vízre, és a cölöpre is ráütök párat. Az itteni pontyok meglehetősen félénkek, ellentétben a mohó kárászokkal, hátha most, szelektálás céljával bejön a zajongás……. Csak meg ne lássák a pontyhús-gyűjtögető kollégák, miben mesterkedek, mert agyvérzést kapnak.
Szerencsére nem látják.
Lassan egy óra telt el az előző kapás óta, amikor úszom megremeg, majd szinte oldalt ugrik vagy 20 centit a másik úszó felé, és ismét mozdulatlanná válik. Kezemben a bot, várom, mi történik. Érzem, ez nem kárász lesz. De nem is apró ponty. Eltelik egy perc, kettő, majd talán tíz is, és úgy érzem, hiába tartom a kezemben a botot. Óvatosan leteszem, majd előhalászok a táskámból egy szendvicset. Ha a halak nem esznek, egyek legalább én!
Elkezdem kicsomagolni szendvicsemet, de beleharapni már nincs időm. Az „ugrálgatós” úszóm megint kilő, majd elfekszik, és úgy marad. Bevágok. A lendítés mozdulatát nem tudom befejezni. Olyan visszarúgást kapok a szereléken keresztül, hogy vállam, karom belefájdul. Megint ráemelek a botra, most még inkább belefeküdve az emelő mozdulatba. Ellenfelemet azonban nem tudom nem hogy megemelni, de még megmozdítani sem. Ilyen még sohasem történt velem. Érzem, sőt, halálbiztosan tudom, életem legnagyobb halával hozott össze a sors. Hideg veríték gyöngyözik arcomon, gyomrom szinte remeg az izgalomtól. Kárászokra már nem is gondolok, másfelé száguldanak gondolataim.
Mindenáron ki akarom fogni ezt a halat, ha belepusztulok, akkor is!Tartom a botot a kezemben, érzem rajta a halat, és érzem, hogy nem tudok vele mit kezdeni. A bot végét befeszítem a combomhoz, igyekszem szinte eggyé válni a bottal, és töréshatárig hajlítva teljes súlyommal hátradőlve megpróbálok a halon emelni. Ekkor megindul a hal, teljesen ösztönös reakcióként a húzással ellentétes irányban, óriási szerencsémre a nyílt víz felé. Az orsóimon mindig teljesen be van tekerve a fékállító csillag. Így van ez most is. Totál szoros. Akadók környezetében nem lehet játszadozni. Erőből kell fárasztani. És lehetőleg minél rövidebb zsinórral.
A hal megindulásával ülő helyzetemből felállít, majd kis híján orra ránt, egyet előre kell lépnem a csónakban, hogy el ne essek. A saját lendülete azonban kemény felszerelésem miatt ellene dolgozott, mert bár megindult, ám nem tudott begyorsulni, a vízfelszínre egy fordulással felbukott. Lélegzetem elállt. Először egy hihetetlenül hosszú pikkelyes testet, majd a bő kétlapátnyi farokúszót láttam burványlani. Ez azonban csak egy másodpercnyi ideig tartott, majd halam tétovázás nélkül kitör balra, és nekiindul az ott található akadónak.
{KEP::7584::258::center::}
Nem áll szándékomban elveszteni, így, nem hagyhatom, hogy trükkjét végre is hajthassa. Megpróbálom én irányítani a fárasztást. Tiszta erőből újra emelek a boton. Meglepetésemre emelésemmel sikerült a halat eltéríteni szándékától, sőt, pár pumpáló mozdulattal talán egy-két méternyi zsinórt is nyerek. Most már a csónakhoz még közelebb zajlik a fárasztás. Ha centikkel is, de közelebb. Ezen a távon nem található akadó, csak az, amihez a csónakomat kikötöttem, illetve a még mindig bent lévő másik felszerelés miatt kell aggódnom.
Fél kézzel fárasztani is, másik felszerelést is kitekerni egyszerre ilyen helyzetben nem tudok. Hirtelen elhatározással a kéznél lévő ollómmal elnyisszantom a másik bot zsinórját, a botot meg hátracsúsztatom, ne legyen útban. Előbbre lépek a csónakban, hogy minél távolabb kerüljek én, és így a hal is a cölöptől. Azt hiszem, jól sejtettem már a megakasztás követő pillanatokban, hogy sok harcot megvívott, tapasztalt, trükközős jószágról van szó, mert egy hirtelen irányváltással előbb kitör jobbra, majd az irányt a csónak alá veszi. Ekkor megint nyertem pár centi zsinórt, és a botom végét harmadáig belemártom a vízbe, nehogy a zsinór megakadjon a csónak oldalán és elszakadjon.
A rohanásában azonban alig akart fékezni, így elránt botostól baloldalra. Egy pillanatra azt hiszem, kiesem a csónakból, de csak térdre rogyok. Ekkor éles, nyilaló fájdalmat érzek először a térdemben, majd amikor az erőlködve ráemelek a botra, egy újabb nyílalást a mellkasomból. Kellemetlen fémes íz önti el a számat. Érzem, gond van velem. De tudom, halamnak is fáradnia kell már, csakazért is kitartok! Ilyen küzdelemben sohasem volt részem. Ezért érdemes élni, nem adom fel. Nem és nem! Bevackolom magam a csónak végébe, és minden mindegy alapon jó erősen tartom a botot. Ekkor érzem mellkasomból az újabb, előzőnél jóval erősebb, szúró, nyílaló fájdalmat. Egy pillanatra látásom is elhomályosul, érzem, szemet könny önti el.
Innét egy kicsit összefolyik az idő. Vagyok, teszem, amit érzem, tennem kell, de alig vagyok magamnál.Halam nagyon keményen küzd, többször is megindul, minden kirohanási kísérletét megállítom. Többször átrobog a csónak alatt, de szinte katatón állapotban védem ki ezeket a próbálkozásait. A nap már magasan áll az égen, erősen tűz, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte centinként, de egyre közelebb és közelebb tudom húzni magamhoz. Kitörési kísérletei egyre gyengébbé és gyengébbekké válnak. Már nagyon rosszul vagyok. Szúr a mellkasom, szemem előtt vörös karikák táncolnak, alig érzem karjaimat.
Aztán meglátom ŐT. A nyurgapontyok ősapját. A külvilág semmissé, lényegtelenné válik. Csak ŐT látom!Alig karnyújtásnyira a csónakomtól legalább másfél méter hosszú, csodaszép óriási sodrófa formájú ponty piheg fáradtan. Oldalára fordul, uszonyai alig észrevehetően csak meg-meglebbennek. Merítőhálómba nem fér be teljesen, ezért csak úgy félig-meddig ráhúzom, s kézzel próbálom csónakomba beemelni. Ez elsőre sikerül. Egyik kézzel a hálót fogva, másik kézzel a hal alá nyúlva emelek, s lerakom csodás terhemet a csónak aljára. Előre dőlök, hogy egészen közelről gyönyörködhessek életem halában.
Ekkor, minden eddiginél fájdalmasabb pattanást érzek a mellkasomban, elsötétül előttem a világ, és ráesek nemes, öreg ellenfelemre.
