Ez az év is elrepült... Sok élmény kavarog most bennem. Voltak köztük jók is, rosszak is, igaz csak a jókra emlékszem... Az egyik ilyen "jónak indult és még jobb lett" horgászatról számolok most be Nektek egy rövid történettel.

Még javában tartott a nyári szünet, mikor rendhagyó módon kipattant a fejemből egy gondolat: Horgászni megyek! Célpontomnak egy ismert Nógrád-megyei tavat, Tereskét jelöltem ki. Mivel két héttel ezelőtt voltunk a kiszemelt helyen egy éjszakai horgászaton, ezért tudtam, mire számítsak. Ahogy a későbbiekben kiderült, elég elhamarkodott gondolat volt...

Na azért ne rohanjunk ennyire előre, csak szép sorjában. A horgászat napján, családom nagy örömére reggel 7-kor bárgyú vigyorral ébresztettem két állandó útitársamat, édesapámat és öcsémet, Ádámot. Miután bepakoltam az induláshoz szükséges, fél lakásnyi cuccot az autóba (szerintem minden pontyhorgász tisztában van ezzel a mennyiséggel), elindultunk Tereskére. Arcomon mindaddig ugyanaz a csekély szellemi állapotra utaló mosoly virított, amíg megérkeztünk a tóra... Szokás szerint tele volt a túlsó part, minden apró négyzetméterre figyelő tekintetem csak sátrakat látott... Sebaj, nem éjszakára jöttünk, marad a halőrház előtti placc.

A sátor felállítását meghagytam apumnak, a rod-podot pedig gyakorlott öcsém kapta. Ez idő alatt én vígan csónakáztam a tó közepe felé, hogy kijelöljem etetési helyünket, ahová a belépés csak 10 kiló fölött engedélyezett, ekkora súlyt el nem érő pontyocskák "etetési adót" kötelesek fizetni a behajtónál a parton, vagyis nálam... Mivel a mért mélység egyhangúan 1,9 méter volt, ezért csak a szemben horgászók botjainak elhelyezkedését kellett figyelembe vennem, ami korántsem ért el a tó feléig, tehát nyugodtan rakhattam bárhova a bóját, viszont az egyszerűség kedvéért pont elénk dobtam le a felezővonal előtt kicsivel.

A kissé röhejes evickélésem után a csónakkal, hogy többet megyek oldalra, mint a part felé (ami a nagy szélnek volt köszönhető) épségben kiértem és kezdődhetett a bevetés. Mivel a botjaink nem éppen snecizésre valók (3,9m, 3,5lb) és a 90-es Okuma Axeon távdobó orsóm sem éppen kispályás, ezért igencsak vissza kellett fognom magam, hogy a szemben lévő sporttársnak ne okozzak hírtelen bekövetkező szívrohamot egy előtte vízbe csapódó 90 grammos ólommal (mint ahogy már sajnos előfordult). Szerencsére elsőre belejöttem, mivel gyakran gyakorlok ezen a vízen. A botok a helyükön, ha kapás van, majd telefonál a potyesz, mi pedig ugyebár készségesen megszabadítjuk terhétől egy fotóért cserébe. A következő 2 óra eseménytelenül telt.

Punnyadtam a sátorban, mint gerlice télvíz idején, ahogy szokás mondani, amikor megmagyarázhatatlan okokból már megint öcsém botján jelentkezett először a kapás. A gyenge kihúzós kapás után egy nagykönyvbe illő fárasztás következett, amit Ádám hajtott végre, majd a matracon pihegő 6,5 kg-os tőponty egy fotó után már boldogan integetett is nekünk a vízből. Ezt követően felpörögtek az események... Ádám visszadobta a szereléket a helyére, természetesen friss bojlival, de alighogy leült, egyből húzta is neki valami.

Fárasztás, szákolás, 4 kg-os nyurga, fotó, puszi, pá. Természetesen én közben beszedtem a már említett adót... Amíg azon gondolkoztam, hogy miért nincs kapás a botomon, egyszer csak megszólalt a jelzőm! Hihetetlen! Az erős kihúzós (voll-run) kapás után éreztem, hogy határozottan hal van a horgomon. Ez abból is kiderült, hogy miután meguntam nézni a dobról futó zsinórt, a kevésbé megerőltető tájat választottam, de mintha valami nem illett volna a képbe... Kissé meglepetten vettem észre, hogy a ledobható zsinóros H alakú bójám halad a vízen a zsilip felé.

Elgondolkoztam rajta, hogy talán kialvatlanságban szenvedek, ezért hallucinálok, vagy csak simán nem vagyok normális, de rá kellett jönnöm, hogy az amúgy mindkét igaz dologból most sajnos egyik sem a bójám önműködésének az oka... Ezt a felismerésemet a maguktól remegő lábaim kezdték jelezni, mivel olyan halat még nem akasztottam, ami elbírt volna húzni cirka 90 grammot a bójám 150 grammos fenéksúlyával együtt... Sajnos a "futam" 30 méter után véget ért, mert az eléggé aggasztó bójám irányából a botomon két hatalmas rántást éreztem, majd megkönnyebbült a szerelék. Kiakadt a horog a hal szájából.

Nem gond, talán visszatér, fordult már elő velem ilyesmi. Viszont a bója bent maradt, be kellett mennem érte, hogy visszarakjam a helyére. Ez valamelyest sikerült is. A horgászat folytatódott, ahol abbahagytuk. A szerelékemet nem akartam ilyen igénybevétel után visszadobni, ezért lecseréltem rajta az előkét, mármint le akartam volna cserélni, ha Ádámnak nincsen kapása. A megakasztás sikerült, gondoltam, szákolásig van még egy kis időm az előke megkötésére és visszaültem a székembe. A gyönyörű idillt (Ádám fáraszt, apum alszik a sátorban, én pedig egy tengeralattjáró "hagyatékát" próbálom rendbe hozni) megzavarta egy kis bukkanó: megszólalt a kapásjelzőm.

Felálltam, számban a horoggal (amit átmenetileg helyeztem oda, mert nem tudtam jobb helyet a még készülő előkének), s néztem, hogy a dobomról folyamatosan fogy a zsinór, amit Ádám pontyának tulajdonítottunk, mivel láthatóan keresztbe úszott az én bent pihenő szerelékemnek. A hangzavarra apum is kijött a sátrából, s megemlítette, hogy szerinte is Ádám hala, vegyem el az útból a botot és kerüljem ki öcsémet, hogy tovább tudjon fárasztani. Még ki se mondta, amikor már 10 méterre voltunk egymástól Ádámmal, ő fárasztotta tovább a halat, én pedig tartottam a botot, amiről a megkerülés után is fogyott a zsinór.

Eléggé meglepődtem, hogy ez most mi? de hamar kapcsoltam, hogy én is halat akasztottam! Vigyor az arcon, bot a kézben, ketten fárasztunk halat egyszerre! Közben szóltam, illetve gügyögtem apumnak, hogy legyen szíves távolítsa el a számból a horgot az előkével, mert így elég röhejes fárasztani. A manőver sikerült, Ádám halat szákolt, nekem pedig a part előtt szambázott a potyára megakasztott kliens... Amíg a horog a szákolás előtt ki nem akadt a szájából... Vidám kedvem hamar átment a "neszóljábemertnagybajlesz" állapotra, s idegesen caplattam vissza a táborhelyünkre, ahol Ádám a fényképezőgép előtt feszített egy 7,5 kg-os tőponttyal.

Visszaengedés után egy kicsit megéhezett, s nekiállt elfogyasztani az előre elkészített grillcsirkét. Ahogy ez szokott lenni, pont evés közben éhezett meg az egyik hal öcsém bojlijára, s eszeveszett tempóban kezdte lehúzni a zsinórt. Ádám szólt, hogy ő most pótólja elvesztett energiáit, ezért gondoskodjak én a botjáról távollétében. Nekem sem kellett kétszer mondani, bevágtam a potyesznek és kezdődhetett is a fárasztás. Ez tartott fél percig, amikor az én botom jelzője is megszólalt.

Mivel nem vagyok szuperman és nem tudok egyszerre két bottal két halat fárasztani, s öcsémet sem tudom bevetni, ezért maradt a vésztartalék, szóltam apumnak, hogy siessen, "eksön" van, vegye át a botot, amíg én leápolom a másik kicsikét a közben elsprintelő szerelékemről. Apum jött, fárasztott hősies módon, s kitartásának eredménye egy 5,5 kilós nyurgaponty lett! Külön kiemelném, hogy apum nem horgászik és most fárasztott életében először bojlis bottal halat, amint kiderült, meglepően ügyesen! Eközben én úgy bántam a megakasztott halammal, mint a hímes tojással. Inkább hagytam, hagy menjen, lazábbra állítottam a féket és élveztem a fárasztás minden percét!

Igaz, a 20.-ban már kezdtem egy kicsit fárasztónak találni a dolgot és az idő közben több horgász által simán 10 fölé saccolt pontyot a szákolásra "előkészítettem". A 25. percben sikerült is a mutatvány, viszont a pontyom eszmei súlya esett pár kilót a szemünkben, s tudtam, hogy nem lesz 10+-os, mégis nagyon örültem neki. A mérlegelésnél kiderült, hogy a feltűnően kerek, és ritka kövér "pacniponty" súlya "csupán" 7,5 kg. Ez az adat viszont semmiben sem tett csalódottá, sőt, megelégedéssel töltött el, hogy az agyontelepített tavakban is lehet találni olyan halat, amely ekkora súllyal úgy tud küzdeni, mint egy igazi 15-ös.

A fénykép után búcsút vettünk egymástól, s folytattuk a horgászatot. Tereskén a fogási időszakokat pár év alatt összegezve a saját tapasztalataimból a hajnal és a napfelkelte órái, a déli órák és a kora esti órák jelentik. A déli órák vége felé jártunk, ezért már nem is számítottunk értékelhető fogásra. Ezt a pontyok másképp gondolták és Ádám újra akcióba lendülhetett.

A fárasztás végén egy 3.75kg-os tükörpontyon csillantak a nap sugarai. A sorozatos kapási időszak elmúltával még három hal jelentkezett. Ádámnak még egy 3,75 kg-os tőponty, nekem pedig egy gigantikus méretű 2,5 kg-os tőponty óriás. Mindegy, a kicsinek is örülünk, hiszen minden egyes hal gazdagítja az ember tapasztalatát, akármekkora is legyen a súlya! A tengernyi időnk további részében elfoglaltuk magunkat különböző sportokkal, apum és öcsém fedett pályás alvásba kezdett, én pedig véraláfutottam....

Sajnos a nap végéhez közeledett, ami magában foglalta e csodálatos horgászat befejeztét is. Kedvetlenül pakolni kezdtünk, s az utolsó pillantásunkkal is lestük a swingerek minden apró rezdülését, amíg a botokra került a sor, természetesen utoljára. Az elkészülés után jelentkeztünk a halőrháznál elszámolás végett, s miközben a halőr nyugtázta a horgászjegyünket, megemlítette édesapámnak, hogy ma nem ment a hal, de egy sanda vigyor kíséretében megjegyezte, hogy mi azért fogtunk szépen.

Elbúcsúzásunk után szomorúan néztünk vissza a tóra, mivel tudtuk, hogy idén többet nem találkozunk, de az a bárgyú vigyor megint ott virított az arcomon, s alig várom, hogy jövőre újra a völgy nyugtató csendjébe üvöltő kapásjelzőink hangját halljam...

Tóth Gábor


teteje | vissza