Egyik alkalommal kedvenc vizemen pecázgatva látom, hogy a parttól alig méternyire egy jó hal köröz a felszínen. A víz tiszta volt, látszott a negyven centis aranyló compótest. Mintha azt nézegetné volna, hogy a bágyadt, október végi aláforduló nap sugaraiban kik sürögnek-forognak a parton. Néz engem, amint lementem a vízhez kezet mosni. Nem feltűnően, de úgy, amikor az ember érzi, hogy nézik.
- Mi baj van öreg doktor? – gondolom kérdően, mert a compó nem szereti a nyilvánosságot és a magamutogatást.
Nem válaszol, csak néz. Mintha azt fürkészné, bántom-e? De nem hajoltam le kőért, a merítőt is hagytam. Elfordult, mintha azt mondta volna:
- Egyedül akarok lenni.
- Jó! – mondtam, és bevonultam a sátorba vacsorát készíteni.
Estebéd közben megjelent a szomszéd, aggyonisten helyett a halat újságolta:
- Itt egy compó előtted a szélében. Merítsd meg! – újságolta lelkendezve.
- Miért meríteném?
- Csak… - és megállt a kezében a gőzölgő kávé.
Pár óra elteltével megáll a tábor mögött a tógazda tetején is sáros terepjárója. Sürgő arccal pattan ki a viharvert jószágból:
- Hallottam a haladról! El se úszik. Dobj rá, vagy merítsd meg!
- Elfér…
- El… de mégis. Micsoda szép compó!
Nem szóltam rá semmit. Egy darabig áll mellettem, majd elunja, és hangos csattanással vágja be maga után az ajtót. Később elindulnak a pontyok, el is feledkezek a compómról. Megáll mögöttem egy sétálgató párocska. A férfi a szerény felszerelést gusztálja, közben a lány a halról suttog neki.
- Egy jó compó úszkál előtted. Vedd ki! – mondja olyan hangsúllyal, hogy szinte érezni lehet a levegőben a bontott hal szagát.
- Miért venném?
- Úgy gondoltam. Csak… a halat általában meg szokták fogni.
- Miért? Megtisztítod?
- Én? Dehogy! – és megsértődik- Megfoghatja más is. Ha sajnálod! – Mondja mérgesen.
- De miért fogja ki más? Eltekintve attól, hogy előttem úszkál, miért kell mindenáron kifogni? – látom rajta, hogy nem érti. A lány felhúzza az orrocskáját, odébbállnak. Csípős hideg kezd lenni. Megnézem a halat. Szemében bölcsesség, és idő. Jól megnéz, majd ismét maga elé mered, mint aki számadást végez, és szereti, ha egyedül hagyják.
Minden a helyén, úgyhogy elrakom magam, amíg lehet. Elvackolom magam a sátorban. Egyedül maradtam, aludhatok. A compó sárga szemét látom magam előtt, és nem is csodálkozom, amikor a feje megjelenik a sötétben, és zöldarany pikkelyei ragyogni kezdenek a holdfényben.
- Miért hívtál?
- Örülök, hogy itt vagy, de bocsáss meg, nem emlékszem, hogy szóltam volna.
- Nem kell ahhoz beszéd. Talán csak szeretted volna, hogy a közeledben legyek.
- Féltettelek. Szerettem volna tudni, hogy nem bánt senki. Jó lett volna, ha kicsit rejtettebb helyet választasz magadnak. Akár itt a part menti nádban.
- Ez annyi, mintha hívtál volna. Megéreztem, itt vagyok. Mi sok mindent megérzünk, amiről ti nem tudtok, és mivel nem tudjátok, hogy mi az, hát azt mondjátok rá: ösztön.
- Azt nem mondhatjuk, hogy értelem, és azt se, hogy lélek… Ez már magasabbrendűség... ha nem haragszol…
- Miért haragudnék? A harag a magasabbrendűek tulajdonsága… Ha itt lenn valaki verekszik, vagy megöl valakit, se haragszik. Az élelemért, a fiainkért, egy jó helyért a fészeknek, igen, de ebben nincs harag.
{KEP::7329::250::center::}
- Mert nem láttok előre. Nem tudtok következtetni. Rövid az emlékezetetek. Elfelejtitek ami történt… ha megbántottak benneteket…
- Honnét tudod rólunk?
- Tudom! Olvastam. Tanították.
- És azok kitől tanulták, akik téged tanítottak?
- Az elődeiktől. Megfigyeltek benneteket.
A hal lassan elfordult:
- Semmit se tudtok rólunk. Neked megmondom. Mi nem látunk előre? Ha az idő megváltozik, már napokkal előtte készülődünk. Ha a nádban büdös lesz a víz és az iszap, máshol rakunk ikrát, máshol keresünk élelmet, mert a nád beteg. Ha a tavasz csak május derekán jön el, mi már áprilisban tudjuk. Nem a tavasz jelent minket, mi jelentjük a tavaszt.
- Ez igaz, de…
- Várj! Azt mondtad, mi nem emlékezünk, nem következtetünk. Hidd el, messzebb, és jobban, mint ti, magasabb rendű emberek!
- Kíváncsi vagyok…
- Mi nem vagyunk kíváncsiak. Ismerjük életünket, és tudjuk, mi fér bele… de nem erről akarok beszélni. Ti csak arra emlékeztek, amit magatok csináltatok. De én azt is tudom, amit az apám tudott, meg annak az ezredik apja. Tudom az utat haza felé, most sötétben is, ami hazavezet. Tudom mit mond a nád, mit hoz a szél. Megismerem a helyet, ahová le lehet rakni az ikrákat, vagy ahol sok táplálék. Emlékszem, mitől félt apám, mit került anyám, és tudom ezt hogyan, és miért kerüljem. Emlékszem vérre, örömre, éhségre, jó falatra, amelyek nem velem történtek meg, de emlékezni fognak majd rá a fiaim is.
- De nincs fejlődés az életetekben. Halak vagytok, és azok is maradtok…
- S belőletek, emberekből mi lesz?
- Ember, hisz más nem is lehet, de mindig magasabb rendű ember… Mindig többet tudunk, messzebb látunk. Leigázzuk a földet, a vizet, a levegőt… a betegségeket…
- És egymás nyakára szaporodtok…
- Csak az születik meg, akit akarunk. Ez is emberi magasabbrendűségünk része.
- De akkor miért küzdetek a betegségek ellen? A beteget toldozzátok-foltozzátok, az egészségeset pedig nem engeditek megszületni. Ezt nevezitek ti előrelátásnak, és magasabbrendűségnek?
- Van igazságod öreg barátom, de tudod, aki már egyszer él, az él. Sajnáljuk. Emberek vagyunk, érzékeny a lelkünk. Nem tudunk szenvedést látni…
Az öreg narancsszín tekintet elkomorul. Lesüti szemét elfordul, és eltűnik, mintha a mélybe bukott volna le. Felébredek
Álom volt az egész, de mégis rosszul érzem magam. Örök igazságok, makacs tények ellen vitatkozok, mint egy kezdő kibic? A legmocskosabb fajt védem rossz prókátor módjára a világ egyik legtisztább élőlényével szemben? Kapásra riadok. Jó nyolcas ponty. Gépies mozdulatokkal látom el hosszú testű tükröst. Bezsákolom, mintha lenne értelme. Most érnek le a vízre a nap első sugarai a smaragdszínű vízre. Lefotózom a méretlen halat, és elengedem. Fáj a lelkem.
