Nagy horgász hírében áll, tudja róla a falu apraja nagyja. Hátához hozzánőtt nehéz felszerelése, anélkül nem nagyon látja senki. Verőfényes napon kikerekez a falu határába, a vízpartra, a tanyájára. Egy fa kérges törzse jelzi, ez az ő helye, rajta tálca és a neve: Halász József tanyája. Feltérképezi a terepet a kósza felhők alatt, hova dobja be a csalit.
Előveszi a halaknak szánt, csontival teli dobozt. A csonti nem más, mint a légynek a lárvája, olyan, mint egy kis kukac. Választani kell közülük, melyikük a legkövérebb, melyik lesz a halaknak szemének, szájának ingere.Józsi bácsinak nagy a tenyere, vastag az ujja, nagy művészet kiemelni egyet a sok közül, úgy, hogy egy se vesszen kárba. Amikor mindez sikerül, következik az újabb fogás. Felnyársalja kiválasztott áldozatát, a halálra ítélt kukacot a kapocsra fűzi. Nincs sajnálat, nincs kegyelem, eddig csak élvezet, ezzel akar halat fogni. Nem számít, hogy kezén szárad meg szegény párája. Oda se neki. Rátűz a kapocsra még egy áztatott kukoricaszemet.
A pecázás legfontosabb része: úgy megsuhintani a csalival felszerelt botot, hogy éppen oda essen, ahol Józsi gondolatában a legtöbb hal eszik, szédeleg az éhségtől. A horgász mély levegőt vesz, hajítja, feszül a damil, tekeri az orsót. Telitalálat! Élvezkedik. Oda röpült ahova szánta. A víz alá nem lát, ezért kell valami, ami jelzi: mikor harap a hal a csalira. Nyomban felrakja a damilra a kapásjelzőt. Amikor megemelkedik, akkor van kapás.
Egyenlőre várnia kell. Tekintete az úszón és a jelzőn. Csendben van, nem mocorog, mereszti a szemét. Meg se pisszen, sejti, hogy a halak érzékelik a parton a neszt, a mozgolódást.Józsi bácsi szeret egyedül horgászni. Úgy tartja, ne zavarja senki és semmi. Vár és figyel. Szemének még a pislákolására is ügyel, mert mi van ha éppen akkor van kapás. Ha később vágja be a horgot, a hal megúszhatja.
Már fél órája ül a parton és még mindig semmi. Nem baj, gyerek az idő, a sötétedéskor jönnek a halak. Süllyedni kezd az úszó. Na végre valami, de mégsem, csak a szél rántotta meg a jelzőt. Semmi, még semmi. Türelmesen vár. Ez nem az ő erőssége, de a halak nem eszik forrón a kukacot. Teleszívja a tüdejét friss levegővel, tekintete végig fut a víz felszínén. Elmélázik a fák tükrén, pihen. Visszhangzik a békák nászzenéje. A szomszéd tanyáján éppen kapás van. Cimborája fárasztja a halat. Nagy zsákmánynak tűnik, a bot meghajlik. Láss csodát: ponty, lehet vagy két kilós.
Irigykedik Józsi bácsi. Arra sem néz, sajog a lelke. Még csak egy kapás, annyi sem volt ebben a két órában. Megnézi a horgot. Más cselhez kell folyamodnia. Fogja az ásót, a part nedves részénél döngeti a földet… a giliszták az eső reményében előbújnak. Józsi nem rest. Felkapkodja őket mind egy szemig. A legkelendőbb gilisztán keresztül szúrja a kapcsot. Bedobja a vízbe. Megint vár és vár. Türelem- nyugtatja magát. Egyszer majd csak lesz valami. Az úszója végre mocorog. Hát itt valami van… fogja a botot, bevág egy jókorát.
Jóleső érzés keríti hatalmába. Mosolyog. A horgon tényleg ott van egy halacska. Ez bizony egy törpeharcsa. Nagy horgász számára haszontalan állat. Arra való, hogy elmondhatja a pecás: fogott valami halat. Ez a fajta a horgászok réme, elűzi a szerencsét. Ahol egyet kifognak, ott már nem marad másfajta hal. Józsi bácsi megfogja, ronggyal teker egyet a fején, hogy ne bökje meg érdes kezét. Kiveszi a horgot a szájából és hátrahajítja a semmirekelőt.
Kezdődik minden újra. Halálra ítél egy gilisztát, meg még egyet. Az úszó lebeg a vízen. Vadkacsák úsznak feléje. Rossz jel kímélni kell tőlük az úszóját. A közelben nagy csobbanás, nagy hal rabolt, valószínű bekapta a kis halat. Az idő telik, beesteledett. Még öt perc aztán indul. Így telik el fél óra, mire tényleg ott hagyja a tanyát. Üres a tarisznyája, mint annyiszor ebben az évben. De nem adja föl. Türelem és remény a vízparton. Ez az ő szerencsejátéka.
