Furcsa év volt az idei. Csodásan indult, a semmilyen télben életem legkorábbi pontyait fogtam meg februárban. Aztán áprilisban apa lettem, és napjaim teljesen megváltoztak. Az élet már nem csak a két horgászat közti vegetációt jelentette, mert ott volt valaki, akinek párommal együtt a mindent jelentettük. Szerencsére a srác gyorsan cseperedett, így azért a halkergetésre is maradt időm – ha nem is sok.Szeptember. Talán a legszebb hónap. Már nincs kánikula, ürül a vízpart, kedvenceink pedig egyre éhesebbek. És mi egy hétig csak őket várjuk a Derítő partján!

Vasárnap reggel. Lerohanok még friss kenyérért, de már alig megy le falat a torkomon. Végre! Laci csörög, megjött. Lecuccolok, berámolunk. Jé, ez most sokkal könnyebben ment, mint a múltkor. Ja persze. Most a másik kocsi is teli van, Laci családja is leszalad velünk kicsit. Úton. Felhánytorgatjuk, vajon miért nincs közvetlen autópálya összeköttetés lakásaink és Tata között, persze szigorúan magáncélra fenntartva? Mindenféle lámpák meg táblák lassítanak, miközben mi horgászni megyünk. Azért ez felháborító, nem? Szerencsére Laci megtalálta a gázpedált, ezért mire nagyon felhergelnénk magunkat, megérkezünk. Egyszerre kisüt a nap. Persze csak a lelkünkben, mert amúgy rohadt hideg szél van. Büfébe be, welcome drink a bendőbe, kezdődhet a tánc!


Horgászhelyünk a magasparton lesz. Oda áthurcolkodni azért nem egyszerű. Vagy körbe a parton (egyheti cuccal, haha), vagy csónakkal. Szerencsére mindig számíthatunk a tógazdák, Joci és Anti, valamint a „főhalőr”, Zoli jóindulatára, aki lelkesen átvontat minket motorcsónakkal. Útközben majd megfagyunk. Patrikot, Laci kisfiát beburkolom a kabátomba, de akissrác észre sem veszi a hideget, meredt szemmel lesi a kacsákat, a vízből kimeredő fákat, a halmozgásokat. E fiúból horgász lesz, akárki meglássa! Kikötés.

Nem egyszerű, de megoldjuk. Kipakolás, sátorverés, szerencsére jól összeszokott páros vagyunk már, így ez gyorsan megy. Közben Patrik bemutatót tart dobócsövezésből. Öt évesen messzebbre dob a Cobrával, mint én. Fütyörészve elsétálok a környékről, aztán hirtelen rengeteg dolgon támad, mielőtt kitalálná, hogy dobjunk versenyt. Lacit majd szétfeszíti az atyai büszkeség, én pedig titokban fiamnak dobócső edzéseket tervezek…

{KEP::6332::233::center::Harckészültség}

Az első éjszakánk csendes, de hát ez nem ritka az itteni bojlizásnál. Most új taktikát próbálunk: a múltkor egy fél mázsa magot szórtunk el, most ugyanezt próbáljuk pellettel. Megszórjuka pályát, és várjuk a jó szerencsét. Aztán még mindig várjuk. Csend. Na akkor csere: fűzött kukorica a horogra. Pár darab 3-4 kilós potyesz, de ezen kívül semmi. Mi az ördög van? Akkor még nem sejtettem, hogy a másnap életem eddigi legnagyobb (horgász)traumáját hozza.

{KEP::6333::233::center::Típusponty}

Reggel. Kivánszorgok a sátorból, fogmosás (egy jégerrel), iszunk egy jégert, hiszen hideg van, majd kaja. (nem, nem jégert reggeliztünk!). Kávé után éppen a napi taktikát beszéltük meg, amikor a távjelzőm közli, idézem: BIP – BIP – BIP – BÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍP! Futás, akasztás, megvan! Iszonyú erő a bot végén, legalább tíz másodpercig, amikor a zsinór belazul, a hal elment. Összeroskadok. A szerelék rendben, egyszerűen rosszul akadt. Na mindegy, van ez így. Újradobás, fejvakarás, mi lehetett a baj?

Amíg a kupaktanács ezen filózik, újabb kirohanós kapás. Ugrás, beemelés, akad, húz, mint az ördög, és… megint elmegy. A pipától nem látok. Kiszedem az összes botot, átnézzük a végszerelékeket. Nem találunk hibát. Bedobálom a cuccokat (az első akadósor jó dobástávra van, ezért nem hordok etetőhajóval). Még az előző halról beszélünk, amikor Laci furcsán nézi a jobb szélső botot. Követem tekintetét. A zsinór párhuzamos a bottal. Mi ebben a furcsa? Hoppá, ez jobbra lett dobva. Ránézek a Long Castra, nyelető zárva. A bot már szinte ugrana a vízbe, megemelem, a ProLogic hajlik és megkönnyebbül. A pokolba is! Orditani tudnék. Mi van itt? Három ilyen hal, és mind elmegy! Aztán a negyedik… majd az ötödik is lelép. Feladom, irány az ágy.

Pokoli éjszakám volt. Nem találtam az okot. Háromféle szerelék, ugyanannyiféle horog volt felrakva, nem lehetett mind rossz. Ezek a szerelékek mindig működtek itt, nagyon ritkán veszítettünk halat. A mai napig sem értem, mi történt.Szegény Laci! Nem tudom, hogyan viselt el ezekben a napokban. Nem lehetett egyszerű neki. Már csak azért sem, mert a halak teljesen megálltak nálam, míg nála a napok múlásával egyre jobban beindultak a kisebb-nagyobb potyeszok.Közben megérkezett szlovákiai barátunk, Marián is. Hatalmas dumájával, jó szívével és ”Öreg Vadász” fantázianevű alkoholszármazékával felvidította kapástalan napjainkat.

Ez utóbbira végül más okból is szükség lett… Történt ugyanis, hogy a változatosság kedvéért egy halam berohant a fába. Általában ilyenkor vége is lesz a játéknak, de most itt volt Marián. Egymásra néztünk: menjünk utána csónakkal! Ahogy beléptem a ladikba, megcsúsztam, és leültem a hátsó ülődeszkára. Ezzel nem is lett volna gond, de azon ott volt barátunk zsinórkiszedő, és a gyakori használatból akadóan bizony rozsdás csáklyája. Na ebbe ültem bele. A fémszár átszakította a két nadrágomat, gatyát, a bőrömet és kisebb mértékben a húst is.

A hal persze meglépett (gondolom, ez már senkit sem lepett meg), mi kimentünk, és ott éreztem, hogy valami nem stimmel. Megtapogattam a sebet, a kezem merő vér volt. Most mi legyen? Mariánnak olyan lelkiismeret-furdalása volt, hogy jobban sajnáltam, mint magamat, pedig az nagy szó…  Végül egy feles Vadásszal lekezeltük a hátsó fertályom, egyet-egyet pedig belső fertőtlenítésre használtunk fel. Azért az is örök emlék marad, ahogy a két pasi aggodalmasan fejlámpafénynél nézi a s*ggem…

A halak is beindultak. Laci egyre szebbeket akasztott, végül a bandanagy is beugrott, egy 13 kilóssal megmentette becsületünket. Nekem is akadt egy bő 7-es, ami kissé visszazökkentette zilált lekivilágom (Megjegyzem, cimborám max. öt és felesre saccolta halacskámat. Szép dolog, mondhatom!). Marián is fogott egy gyönyörű pikkelyest, így bizakodva vártuk az utolsó napokat.

{KEP::6334::233::center::A hetes, ami nem ötfeles}

{KEP::6335::233::center::Marián és a töves}

{KEP::6336::233::center::Laci és a tűra hala}

Na itt aztán kaptunk hideget-meleget. Annyi ember lett a parton, amit én még nem láttam. Gyalog, kiskocsival, sőt, babakocsival (benne pár hónapos törpével!) megszállták a partot. Iszonyú volt! Mellénk egy román társaság ült. Náluk láttam minden idők legdurvább beszakítási technikáját: beakadt a kollega (ez mondjuk itt nem is csoda), mire a következő módon oldotta meg a horogszabadítást: letette a botot a bottartóra, a zsinórt rátette az elektromos jelző görgőjére, és elkezdte tekerni az orsót. Nem vicc! Az orsó nyekergett, a zsinór megfeszült, a jelző hörgött, míg egyszer csak elpattant a monofil. Nézni is rossz volt.

Azért volt jó is: Laci az utolsó napon 12 pontyot fogott. Én persze semmit… Ennyit a „vacak” gyári bojliról. A Matrix sokáig etalon volt, nem csak ezen a vízen, de manapság már nem nagyon használják. Talán pont ezért volt hatásos. Ami nagyon furcsa volt, hogy a friss telepítésű pontyok minden gyanakvás nélkül felvették, míg a fűzött kukoricát kutyába se vették. Na erre varjunk gombot! A Matrix gyári pelletjét sem méltatták figyelemre az uszonyosok. Csak addig fogtunk halat, amíg tartott a gyári bojliból…

Végül elfogyott a bojli, és vele az időnk is. Elbúcsúztunk régi és új cimboráinktól, és egy percig némán néztük a vizet. Mindketten tudtuk, hogy visszatérünk, és revansot veszünk kedvenceinktől.
{KEP::6337::233::center::Viszlát!}
teteje | vissza