Címkék: Balaton
Kedvenc víz: Balaton! Képes vagyok alsógatyában kiugrani az ágyból, mert elfelejtettem elrakni valamit, pedig még napok vannak hátra az indulásig. Az órám reggel öt harmincra van állítva, és már négykor forgolódok. Szombat reggel irány a Balaton, pedig ma még csak kedd van. Adrenalin, drog, szenvedély, hívjuk, aminek akarjuk.
Öltönyben, nyakkendőben állok a budapesti nagyszálloda recepcióján, és próbálom átvészelni a szabi előtti utolsó órákat és közben az amerikai nyugdíjas turisták áradatát. Hónaljig felhúzott rövidnadrág, hálós baseball sapka, és sok okos kérdés. Az egyik épp cseh koronát váltana dollárra, mire rövid beszélgetés után rádöbbentem szegényt, hogy most Budapesten van. Nagy a csodálkozás, kiderült, hogy ez nem Prága! Sokszor én sem tudom, hol vagyok, bár ők négy napot töltöttek itt, hogy megnézzék a magyar fővárost, ma mennek haza... Szerencsére befut a kollégám, ő ápolja majd tovább a betegeket. Gyors műszakátadás, gudbájt intek mindenkinek, és most már minden apró idegszálam a holnapi indulásra koncentrál.
Rajtra kész a „kompromisszum-túra”, azaz együtt megy az egész család, nem könnyű az indulás. Kukta, papa, mama, hűtőtáska, kutyakosár, bojli hegyek, pontymatrac, pedikűr, manikűr, vattapamacs, tanga bugyi, és amit még el tudtok képzelni. A végső megoldás: a szülők kocsija a luxus limuzin, ahol egyébként a család kedvenc kutyájának kötelező nagy helyet hagyni a hátsó ülésen, az én autóm pedig a pecás hordár. Jégakku le, bojlikat be, egyesbe be, ablakot le! Gaben berakta a bogarat a fülembe: a budaörsi sportáruházban állat jó bélelt melles-kantáros nadrág kapható. Be kell ugranom érte, hidegek lesznek az éjszakák.
Nyomom tovább az M7-esen, és elhagyva a folyton pulzáló várost elmosolyodom magamban. Jóleső érzés az éves szabadság első napja, merengésem közben beugrik a gagyi jelzőm biiiiiiiiip-elő hangja is, jó lenne, ha minél többször hallanám. A kenesei kedvenc kis boltom látványa hoz vissza a jelenbe, itt mindig van hetijegy.
Nő a pult mögött, mindig ő van itt, NDK kékre festett szemhéjjal, nem spórol az anyaggal, olyan pöpec, hogy visszatükröződnek róla a falra lógatott etetőkosarak fém bordái. Helyi erőként az ízlését biztosan a ’80-as évek balatoni szuvenír boltok kínálata formálta: sárgafarkú strucc, ami meglökve vízért bólogat, kacsás úszógumi, vagy vakító piros nyakba akasztható műanyag pénztartó. A „Mik a hírek?” kérdésre pedig a szokásos panasz a válasz, pontyot idén még nem is láttak.
{KEP::5857::226::center::Feledhetetlen fények}
Előbukkan a Balaton, nem bírom levenni róla a szemem, pedig az útra kéne koncentrálni. Inkább lassabban megyek, és csodálom a vizet, nagy szerelem a miénk. Épp az jár a fejemben, hogy mostanában mindig mindenki panaszkodik, tavaly ugyanez játszódott le, mégis megfogtam a 10+-os halat, amire vágytam, hátha most is így lesz. Kétségtelen, hogy kevesebb a hal, mint régen, összehasonlíthatatlanul kevesebb, de mégis reménykedem. Idén ez a harmadik túrám, az első májusi egy hét kettőnknek kapást sem adott. Hét nap, négy bottal, folyamatos melózás a vízparton, és semmi. Őrült eredmény ez, de ez talán még nagyobb vágyat ad arra, hogy most bizonyítsunk. Fatro (édesapám, ahogy én hívom) 60 évesen több mint ötven éves balatoni horgászmúlttal esküszik, hogy belekerültünk a májusi nászba, ezért betliztünk ekkorát.
Végre megérkezünk, megjön a tulaj, aki kiadja a házat, szintén horgász, de a kényelmesebb fajtából. Mindig faggat módszerekről, szerelékekről, de kiülni a halat szerintem nem szereti. Tavaly is úgy fogadott, hogy alig látott pontyot, és amikor megmutattam a fotókat a 10+-osról a túra végén, dobott egy hátast. Azóta érdeklődik a hogyanról és a miértről, de nem nagyon dicsekszik nagy fogásokról. Pedig ha én is itt élhetnék! Na mindegy… Most is adok neki ajándékba 4-5 quick linket – ilyet még nem látott –, majd nagy készülődésbe kezdünk. Hamarabb sötétedik már, mint nyáron, ezért úgy döntünk, elég ma bójázni, és etetni, a többit hagyjuk holnapra. A Balatonon vagyunk, úgyhogy nincs sok esély a halra az első etetés után.
A horgászhely jó 150 méterre van a háztól, sűrű nádassal övezett nyiladékon kell átvágni, a stég pedig kb. 50 méterre nyúlik be a parttól. A botok őrzése így elég nehézkes, a házból nem láthatók, távjelzőnk meg nincsen. Elő a GPS, jó 250 méterre jelöljük meg a helyet a stégtől, a partról számítva ez így legalább 300 méter. A vízmélység 220-250 centiméter között van, a fenék nem koppanós, inkább lágyan iszapos. A két bóját egy vonalban, egymástól kb. 80 méterre rakjuk le, ez elég lesz három szereléknek, a negyediket pedig balra rakjuk majd, ahol sajnos egy görögdinnye méretű vitorlás kikötésére alkalmas bója éktelenkedik úgy 70-80 méterre a vízben.
Fárasztásnál ez gond lehet, főleg a benti szerelékeknél, de nem baj, bár már ott tartanánk. A két bója közti vonalat szórjuk meg, a recept: házi bojli (kagylós-halas, májas), némi pellet és magvak (tigrismogyoró, áztatott kukorica, kendermag), a kinti „dinnyés” bóját pedig megpróbáljuk édesre hangolni (ugyanezen magvak illetve krémes-gesztenyés és csokis házi golyókkal).
{KEP::5858::226::center::Isteni csemege}
Megvagyunk az első etetéssel, irány a ház és a megérdemelt vacsora a fárasztó nap után. Egyszer csak jajongás a nádasból, mint a mesében, és egy alak dönget be a stég pallóján egy nagy kutyával, olyan mintha a Mónika show-ból érkezett volna. Két fül, egy fog, halálra karistolt SZTK keretes szemüveg, halnyálkás sapka és alig érthető artikulálatlan hang, melynek lényege, hogy beszakadt az úszója a nádasba, de csónak lévén nem tudja kiszabadítani. Ijedten nézem, ahogy Fatro odaadja a tagnak a csónakot, félek, hogy nem látjuk többé az arcot, (az a mocskos bizalmatlanság csak a „pösti” ember velejárója) aki helyi horgász lévén, gondoltam, úgy tud evezni, mint GyuZsó fénykorában. Nem így lett.
Még jó, hogy nem volt motor a hajón, vagy nem voltunk behúzva, mert tuti át kellett volna ruccannom a füredi szívszanatóriumba egy hosszas kezelésre. Pacsált be az ember a nádasba, ide-oda, nem tudott fordulni, szó szerint ütötte az evezőkkel a vizet, gondolta majd egyszer odaér, ahová akar. Fatro jó tanár módjára próbálta szóban irányítani a fogatlant, de már ott elakadtak, hogy melyik is a bal evező, úgyhogy kénytelen volt végül rálegyinteni, és kényszerszerűen várni, hogy visszahozza a csónakot.
Közben az idegen kutya mellig csatangolt a békanyálas iszapban, majd meglátván gátlástalanul elkapott hátulról a tornászgerenda szélességű stégpallón, és félreérthetetlen módon a tudtomra hozta, hogy szeret. Amikor próbáltam megszabadulni a hátamat döngető félmázsás teher alól a nagy brékelés közben, jó nagyot mordult, és kivillantotta a fogait, úgyhogy csak ennyit tudtam suttogni: „Én is szeretlek!”.
{KEP::5859::226::center::Stressznek itt nyoma sincs...}
A vasárnap teljes csendben telik. Az egyetlen esemény, hogy délután Fatro-ra ráfarolnak a semmiből előtűnt vízi rendőrök, és ma már tudjuk a megkapott csekk alapján, hogy 8000 forintra büntetik, mert nincs mentőmellény a csónakban, és lámpa, ami délben nagyon kell. Mindegy, a szabály az kérem szabály, ők is csak a munkájukat végzik. Az esti órák megint kint találnak a stégen, közben szereztünk egy mentőmellényt, nehogy megint konfliktus legyen. Az éjszakai horgászat megvalósulása kint alvás formájában szinte lehetetlen.
A stég méretei szerények ahhoz, hogy egy sátrat, vagy akár félsátrat fel lehessen állítani, és a szeptemberi esték már igen csípősek. Májusban simán kint aludtunk egy-egy ágyon, a stégen (éppen elfért a rod-pod két oldalán), de most, amint lemegy a Nap, perceken belül csak néhány fokra csökken a hőmérséklet. Nem is lenne ez akkora baj, van nálunk meleg holmi bőven, de a hideg hihetetlen páralecsapódással párosul, pár perc alatt mindenből csavarni lehet a vizet.
A hétfői reggel jó munkásemberhez híven csak a melózást hozza, halat nem. Etetés, behúzás, böjtölés, semmi. Úgy döntünk, megvárjuk a reggel kilenc órát, majd be a házba, tolunk egy jó kolbászos rántottát, és részemről irány az ágy. A nomád „asszonymentes” bojlizásnak is megvan a maga varázsa, de a családos-pecás szabik is varázslatosak. Terített asztal, családi ebédek, vetett ágy, pörkölt nokedlival, apa fürdik, anya főz... Kettő körül ébredek, Fatro kaján mosollyal fogad. A stégen hagyott botok egyike meghozta az első halat. Kettő feles gyönyörű pikkelyes.
Elindul a szokásos hisztéria: huzavona a hal sorsáról. Csuhás papként látom magam, halas arany hímzéssel a hátamon, amint hirdetem az igét, hogy engedjük vissza, de mivel ez Fatro hala, az Ő kezében van a döntés. Azt már elértem, hogy az öt kilón felüli pontyok szó nélkül mennek vissza a vízbe, de mivel mind Ő, mind anyu imádják a halat, arra a kompromisszumos megoldásra jutunk, hogy az egész túra alatt megtarthatnak kettő, azaz kettő öt kilónál kisebb „pecsenye” pontyot, a többi szigorúan c&r.
Anyukámnál az ezzel kapcsolatos értetlenség általában végtelenített lemezről szól újra meg újra, hiszen háziasszonyként Ő inkább karajokban, lapockákban, halászléalapokban, és panírozott hal-patkókban gondolkodik, és nem holmi horgászfilozófiában. Mostanra azért már Ő is megértette a „fogd meg és engedd vissza” elvet, és megszokta, hogy a fia mindent visszadob, de néha azért úgy enne egy kis halat! :)
{KEP::5860::226::center::Tetthely}
Eljön a kedd, a remélt fordulónap. Csippanás nélkül telik a reggel. Kicsit változtatok a szerelékeken. Eddig erőltettem a hóembert, és egy-két gyári csalit, de a tegnapi hal a házi májas-kagylós dupla húszas süllyedő kombinációra jött. Fix 120 grammos ólom lágy gubancgátlóval, Korda IQ fluorkarbon előke 2/3-ad részben, az utolsó 1/3-ad pedig ProLogic fonott, 4-es Gamakatsu A1-es horog (ezt a horgot most próbáltam először, és nagyon bejött).
Házi májas-kagylós fel, mindhárom benti botot a fentiek alapján be, a kinti „dobós” cuccon pedig marad az édes házi golyó. Eszembe jut valami, ami nem az én ötletem, de miért ne használjam? Tettem félre bojli tésztát, amit kb. negyedkilónként lefagyasztottam egy-egy nylonzacskóban. A csalinak szánt bojli ízével harmonizálva adtam egy pár csepp aromát a felengedett tésztához, és a hajszálelőkére a dupla golyók köré gyúrtam egy ping-pong labda nagyságú darabot, elrejtve a golyókat a tésztával. Így egy puhább külső rétegű csalit kaptam, ami kicsit aromásabb, a benne lévő két bojli viszont jól megtartja, és ha ez a réteg leoldódik, elkezd dolgozni a bojli is. Elég extrém nagy csalinak látszik, de kipróbáltuk, és működik.
Eljött az este, telnek-múlnak az órák, mindjárt éjfél, kialudt a gázlámpa, minek is újabb palack, mindjárt megyünk be, úgy tűnik ez az este is eltelik kapás nélkül. Épp a balatoni haltalanság okát próbáljuk megfejteni, amikor a söröskorsónyi méretű elektromos jelzőm, amit a múlt században vettem, vadul elkezd károgni. Szinte hihetetlen, de igaz! Ráemelek, de nem igazán érzem ilyen távolságból, hogy érdemes-e jobban izgulni. Minden esetre a csónakos fárasztás mellett döntünk, úgyhogy Fatro hozza is a hajót, profi módon evez velem befelé.
Alig győzöm tekerni az orsó karját, a feltámadó északi szél is egyre nyomja a hajót beljebb, de a Banax jól dolgozik, megvan a kontakt, és lassan érzem, hogy jobb hallal van dolgunk. Nagyon furcsán mozog, nem megy se jobbra, se balra, csak komótosan húz, majd hirtelen rátör a csónakra, és nagy kört ír le a csónak körül. Karikában a bot, és egyszerűen olyan ereje van, hogy nem bírom felhozni. Nem erőltetem, inkább lazább fék, és türelem. Fatro közben másodszorra mormolja az orra alatt: „Ez harcsa lesz! A házi májas...!”.
További közel tíz perces fárasztás, és a fejlámpák fényénél megbizonyosodunk, hogy mégis egy harcos tükrös van a horog végén, sikeres merítés, és irány a part. De hol a stég? Most aztán jól jött, hogy nem cseréltünk palackot a gázlámpában, vak sötét van! Szitkozódás, anyázás, majd a nádfal mentén szerencsétlenkedve, további húsz perc, mire megtaláljuk a saját stégünket. A hal éjszakára megpihent a pontyzsákban, majd reggel a mérlegelésnél pontosan kilenc kilósnak bizonyult. Fotó, puszi, simogatás, visszaengedés.
{KEP::5861::226::center::Az új program neve: Ponty 9.0}
A szerda reggel ismét nyugodt, de nem baj, egyre jobban reménykedünk. Reggeli után részemről irány a főváros, a kedvesem, Kata, ma csatlakozik a családhoz. Nézem a stresszelő embereket a dugóban a Könyves Kálmánon, nem is tudják mekkora nyugalom van ott, ahonnan jövök, legszívesebben a halálomig oda költöznék. Katával be a kocsiba, és már fordulunk is vissza, irány a magyar tenger.
Csöng a mobilom, anyu az: „Nagy a baj! Elvitte a botodat valami az állványról, és nem találjuk!”. Ez még viccnek is rossz, de sajna nem az. Az út Zánkáig két hétnek tűnik, amint odaérünk rohanás a stégre. A rod pod jobb szélső elektromos jelzője letörve, és a bot az orsóval volt, nincs. Gyorsan szerelek, és egy végólmos szerkót készítek, három darab hármas horoggal méterenként. Ha most jön a halőr, akkor biztosan nem fogja érteni, minek a „gereblyésnek” pontymatrac. Az összes botot kihúzzuk, az egyiken van is egy hármas pikkelyes, de ennek most nem tudunk örülni.
Keresztbe dobálok a csónakból, és a harmadik dobásra összeszedem a fenékről a zsinórt, és reménykedem, hogy az egyik végén a botom van. Sajnos nem, az egyik felén a szerelék, hal sehol, a másik fele szakadt. Hihetetlen! Üvölteni tudnék. Elbuktunk egy TF Gear botot és egy Banax orsót. Még napokig csáklyáztuk a stég előtti részt, de semmi. Még most sem tudom elhinni, hogy ez igaz!
Az este kárpótol, amennyire lehet. Fatro kivarázsol a közeli édes etetésről egy gyönyörű nyolcas pikkelyest, én pedig bentről egy hatost. Úgy látszik elindult valami, de csak egy botom van... Hatalmas luxus, de úgy döntünk, hogy másnap megint irány Pest, muszáj megvenni a botot meg az orsót. Az egyik indok az, hogy sajnos úgyis meg kéne venni, a másik pedig az aggodalom, hogy kapok-e még ugyanolyat, mint a párja?
{KEP::5862::226::center::A szerda este jó volt: Fatro egy 8-ast, én egy 6-ost fogtam}
A csütörtök reggel nyolc körül ad egy gyönyörű hét kiló harmincast, majd kocsiba be, és irány a pesti horgászbolt. Fatro-t is nagyon bántja a helyzet, hibásnak érzi magát, mert szerinte Ő nem figyelt a botokra, amíg én Pestre tartottam, de ez őrültség, velem is előfordult volna. Ez az átka, hogy a házból nem látunk rá a cuccokra. Végül kisebb huzavona után megosztjuk a költségeket, ez Őt is megnyugtatja - mondja, és próbáljuk feledni a kellemetlen történetet.
Még időben visszaérünk, hulla fáradtak vagyunk, én az utóbbi két nap kétszer jártam meg a Zánka-Budapest-Zánka útvonalat. Gyors etetés, behúzás, és reménykedünk valami hasonlóban, mint ami tegnap este történt. Az asszonyok felhúzott térdekkel ropit ropogtatva nézik a meleg házban (nem olyan meleg, Teeeeeeee!) az aktuális szappanopera újabb fordulatokban gazdag részét, amíg mi a stégen, a háztól messze fagyoskodunk.
Azért nem kell minket sajnálni, mi akartuk! ;) Pontban kilenckor komótosan egyenletes kihúzós kapás, megint a „korsós” jelzős boton a jobb szélen. Elkezdem szép lassan pumpálni, és épp szólnék Fatro-nak, hogy hozhatná a csónakot, amikor sivító kapás a bal kettes botján, amit értetlenül nézünk. Belement volna a halam? Próbálom a zsinórom irányát felmérni a sötétben, de gyanús a dolog, mert a két bot között van még egy, és azon csippantás sincs. Ráemel Ő is, az is megvan! Nem hiszem el, hogy a Balatonon vagyunk, és egyszerre fárasztunk.
Nyúlok gyorsan a telefonomért, és tárcsázom Katát, hogy jöjjön segíteni, - tavaly is Ő merítette itt a nagy fogásomat -, de nem veszi fel. Hívom anyut is, semmi. Nem látok a pipától. Kénytelenek vagyunk mindketten a stégről fárasztani. Nádfal a stégtől jobbra-balra, négy bot bent, és abból kettőn hal van, a csónak a partnál van kikötve. Nekem előbb ér a halam a stég közelébe, elég szépnek tűnik, és sikerül is ügyesen megmeríteni. Gyors horogszabadítás, és irány meríteni a másikat.
Fatro-nak egy kettes tükrös, az enyém a mérleg szerint tizenegyes. Hatalmas öröm, sikerült idén is tíz fölé menni a Balcsin! (Utólag bementem megköszönni a csajoknak a segítséget, épp Magdi nénit vélték izgalmasnak az Anyátokköztben, amint felmossa a folyosót, úgyhogy beláttam, a mi ténykedésünk odakint számukra nem túl izgalmas, lévén arra a kijelentésre, hogy fogtam egy tizenegyest, egy „aha, ügyes vagy!” volt a válasz.)
Közben Gabennal folyamatos telefonkapcsolatban vagyok, olyanok vagyunk, mint Reagan és Gorbacsov, állandó hot-line van, csak épp a gatyánk rámegy. :)))) Másnap végre neki is sikerül elszabadulnia a filharmonikusok zenekari próbájáról, az utolsó órákban már bojlikat láthatott a kottafejek helyén. Elfog a röhögés, amikor elképzelem, hogy halnyálkás frakkban esik be horgászatból jövet a pontymatracba csavart stradivarival a Zeneakadémiára, és elhúzza a Monti csárdást. Ő is megszállott, ha pecáról van szó, ezt csak így lehet csinálni, és már robog is Zánka felé.
{KEP::5863::226::center::Kaptunk egy 11-est!}
Már napok óta kicsit széthúztuk az etetést Gabent várva, hogy ő is jó eséllyel induljon, mire leér, és elférjen hat bot. Végre be is fut, eszeveszett szerelés, gyors esti etetés, és már húzzuk is be a cuccokat. Reménykedünk a mozgalmas estében, ami hála Istennek be is következik. Este fél tíz felé megéhezünk és megcélozzuk a házat, Fatro marad ügyeletben a stégen.
Már épp benyitnánk, hogy elkezdjük burkolni a jó kis pörköltet, amikor Fatro hív: „Gyertek! Nagy hal van a horgon!” Futás vissza, az én botomra jött a kapás, át is adja, és a következő pillanatban már a csónakban eszmélek, érzem, hogy nem kis hallal akadtunk össze. Kicsit elakad a hínárban, de hagyom, hogy kirúgja magát, gyorsan közeledünk.
A fejlámpával meglátom a zsinóron lévő csomót, ahol az előtétnek feltett ötvenes monofil csatlakozik a főzsinórhoz. Ebből tudom, hogy már közel van, finomra állítom a féket, közben a lágy bot hihetetlen karikába hajolva. Néhány perc után meglátjuk a testét, ahogy rávetődik a lámpa fénye, és egyszerre szisszenünk fel. Tizenhárom, és tizenöt kiló közé saccoljuk. Őrült erő van ezekben a balatoni egészséges, érintetlen halakban. Annak ellenére, hogy már közel van, és megláttuk egy pillanatra, hihetetlen módon harcol, nem merem erőltetni, próbálom finoman fárasztani. Egyszer csak kiegyenesedik a bot, megkönnyebbül az orsó, és vége mindennek. Ez minden horgász rémálma.
Néma csend, látszik az éjszakában a párás lehelet a szűrt fényben a Balaton közepén, és percekig nem tudunk megszólalni. A szereléket megvizsgálva érdekes tapasztalathoz jutottam, aminek a lényege: soha többé nem használok quick linket. A forgókapocs és az előke közé én eddig előszeretettel használtam az eddig ügyesnek tartott kis kapcsot, ami a gyors előkecserét segítette szükség esetén, vagy a kis PVA cuccok gyors felfűzését. Egy szilikon gumicsövecskét húztam rá, nehogy valahogy kijöjjön a zsinór az „ördöglakatból”, de úgy látszik valahogy mégis kiakadt a teljes előke, és elment a túra legszebbnek ígérkezett hala.
Fél tizenegykor még fogtam egy hat húszas tükröst, majd Gaben akasztott egy öt húszast. Nagyon örültem neki, hogy legalább nem maradt hal nélkül az egy napos gyorslátogatás során, bár jó lett volna, ha fog egy 20+-ost is! ;) Másnap reggel jött még egy négy nyolcvanas, majd irány haza. Fatro maradt még egy napot, és este fogott még egy hármas pontyot.
A túra tanulsága még a botelvesztéssel kapcsolatban, hogy a hétvége reggelén megjelent egy motorcsónak (benzines motorral, ami ugye tiltott a Balatonon!!!), és a nyugdíjas nagyothalló kapitány a stégtől kb. 20 méterre húzott át keresztbe úgy, hogy mind a négy szerelék zsinórját összeszedte. A hangos többszöri figyelmeztetés ellenére vígan pöfögött tovább, majd amikor már alig haladt a hajó a ráakadt zsinóroktól, észrevette magát és ennyit tudott a szituhoz hozzáfűzni: „Maga meg miért horgászik 4 bottal?”
Fatro volt csak a stégen, én épp beszaladtam a házba egy gyors könnyítő műveletre. Bocs, hogy élek. A másik bosszantó dolog, hogy a szülők nagy harca árán megtartott két kisebb potyeszt az utolsó előtti reggelre ellopták. A szák be volt dobva a nádasba, úgy találtuk meg később.
Én naivan azt hittem, hogy esetleg hal rántotta le a botomat a fentiekben leírt sztoriban, bár elég hihetetlennek tűnik nyitott nyeletőfék mellett. Az, hogy valójában mi történhetett, mindenkinek a fantáziájára bízom, de nekem azért van egy tippem. Sajnos ilyenek a hazai állapotok.
{KEP::5864::226::center::A halnak a vízben a helye}
Összesítve a jegyzeteimet, 12 pontyot sikerült fogni az egy hét alatt, az átlagsúly pedig 5,7 kg.
A májusi sikertelen túrához, és a mai balatoni helyzethez viszonyítva azt kell mondanom, hogy egy sikeres, élményekben bővelkedő hetet töltöttünk az imádott magyar tenger partján. Köszi Balcsi! Tavasszal újra jövünk!
