Mit nevezünk bojlinak? II.
Varga Tamás írása elgondolkoztatott, s egyszerre meg is ihletett. Mindenekelőtt leszögezem, hogy értelmes, érvekkel alátámasztott vita részese kívánok lenni ezen szösszenetemmel, nem pedig túlfűtött veszekedésé! Írásom helyenként szervesen kötődik Tamás cikkéhez, annak tartalmi elemeire hivatkozok számos esetben, mivel fölösleges volna újra leírni az általa már frappánsan megfogalmazott gondolatokat.
Véleményem szerint a bojlira talán nem is létezik egyetlen átfogó definíció, annak sokrétűsége miatt. Számos próbálkozás született már a mind pontosabb, átfogóbb és eredetibb megfogalmazásra, amelyekből idézett Tamás a teljesség igénye nélkül. A definícióalkotást azonban nem segíti elő a két legfőbb értelmezési irányvonal.
Amint azt Varga Tamás már leírta, a boil – főzni szóból ered a horgászok jelentős részét elvarázsoló metódus elnevezése, és sokak számára ezen szavak adják a definíció készítésének kísérletéhez az alapot. A horgászok döntő többségének témához való viszonyát ez a tény határozza meg.
Ennek megfelelő volt a ’90 – es évek elején a német megközelítés is, amikor a náluk divatos, hajszálon és az ahhoz rögzített acél spirálon kínáltak föl főzés nélküli tésztagyurmát. Nem tekintették bojlinak, mivel nem főtt csali volt. Mivel a módozat az olcsóságra, a könnyű és gyors elkészíthetőségre és az alkalmazható ízvariációk sokszínűségére lett kihegyezve, szép lassan feledésbe merült, talán mert a gyártók akkoriban nem láttak benne fantáziát. A bojlizás alapanyagaival való kísérletezés töltötte ki idejüket, s a maga újdonságával valószínűleg nem engedett teret egy még újabb megközelítés térhódításának.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bojli beltartalmi értékeire való odafigyelési törekvések sem voltak tettenérhetőek ennél a metódusnál, ami szintén eredményezhette az érdektelenséget, hiszen ebben az esetben nem lehetett új alap- és segédanyagokat bevonni a kínálatba.A meglévő, etetőanyagokban is használatos összetevőkre nem építhettek profitábilis termékpalettát, mert senki nem fizetett volna mondjuk egy kukoricalisztért az élelmiszerbolti ár többszörösét, csak mert egy új módszerhez használhatta volna...
Amint az Tamás írásában az idézetekből látható, az elkészítési mód mellett a beltartalom a másik definícióalkotó irányvonal. Véleményem szerint talán az irányvonalak együttes áttekintésével alkothatunk objektív és komplex képet, legfőképpen ha nem orthodox módon, csak a megnevezésen lovagolva próbáljuk áttekinteni a kérdést, hanem történeti szempontokat is figyelembe veszünk.
Az angol „Nagy Öregek”, Richard Walker, Jim Gibbinson, Kevin Maddocks, és társaik, akik a hajszállal való pontyhorgászatot és a bojlis módszert adták a horgásztársadalomnak, teljesen más elvek alapján alkották meg a bojlit. Tudományos alapokra igyekeztek helyezni a kérdést, s a tökéletes pontycsali megalkotásának lázában égtek. A ma is klasszikusnak számító gabonamagvak, különféle élő – és egyéb csalik jó tulajdonságainak egy csaliban való testet öltése volt a cél.
Az 50 – es években Richard Walker kissé konzervatív irányvonalat képviselt, mivel illat és aromaanyagokkal, kémiai összetevőkkel nem volt hajlandó kísérletezgetni, vesszőparipája volt a csali felkínálásában való maximális természetességre törekvés és a türelem. Munkásságának egyik elismerése, hogy a hajszál módszer egyik atyjának tekintik. Nevéhez fűződik egy 44 angol fontos (19958,4 gramm) rekordponty, amellyel 25 éven át vezette az angol rekordlistát.
Jim Gibbinson, Kevin Maddocks és társaik már akkoriban is aminosavakkal, étvágyfokozókkal kísérleteztek, a ponty számára az ideálishoz közelítő fehérje, zsír és szénhidrát arányokkal manipuláltak. Tették ezt úgy, hogy nem állt rendelkezésükre a ma már zavarbaejtő arzenál, minden egyes gesztenyét maguk kapartak ki a parázs alól. Kis élelmiszeripari, kémiai laborok fejlődtek ki ezeknek az embereknek a garázsaiban, horgászmotyót tároló sufnijaiban. A hangsúly tehát a ponty igényeinek megfelelő beltartalmon és a horgászcélú használhatóságon volt, s mindezt a kor színvonalán álló élelmiszer és takarmányozási tudományok keretei közt.
Az 50 – es 60 - as években, amikor az első kísérletek elkezdődtek, elsőként az okozott fejtörést, hogy a különböző csalik jó tulajdonságait milyen módon emelhetnék ki, s adhatnák össze. A lisztfinomságúra őrölt klasszikus csalik egymással elegyíthetőekké váltak, aminek fölismerése nem kívánt átvirrasztott éjszakákat, hiszen darákat korábban is kombináltak etetőanyag készítéséhez. A különböző lisztek szinte kínálták a főzést, mint a probléma megoldását. A tojás hozzáadása sem váratott sokáig magára, tekintettel a különböző lisztek főzés hatásra jelentkező eltérő tulajdonságaira.
Persze, mivel akkoriban még az élelmiszeripar is újabb fejlődési szinteket ostromolt, véleményem szerint számos kérdés vizsgálata elmaradt. A régi írásokból azt szűrtem le, hogy a kész, tehát összeállított és megfőzött csalit, a bojlit nem vizsgálták tovább beltartalom szempontjából, hanem az összetevők beltartalmi értékeit egyszerűen összeadták, ami közel sem fedte a valós belsőt. A főzés egyes összetevőket pozitív irányban, másokat negatívan befolyásol, ami korántsem mindig ad olyan egységes, harmonikus, jól emlészthető bojlit, mint amit az összetevők önmagukban sugallnak. Halkan jegyzem meg, ez manapság is gyakori hiba!...
Véleményem szerint, ha a bojli megalkotásának időszakában a jelenlegi fejlettségi szinten állt volna az angol élelmiszeripar és a jelenlegi eszközökkel vizsgálták volna a bojlik beltartalmát a főzés után, a bojlis pionírok is a főzést nem igénylő metódust tekintették volna a meghatározó irányvonalnak. Amíg nem találtak volna megfelelően erős összetartó anyagot, természetesen néhány helyzetben kénytelenek lettek volna megfőzni a bojlit, mert a horgászat közben fölmerülő körülmények rákényszerítették volna őket.
Az első számú szempont a halak számára legideálisabb csalogató – és élettani hatású csali összeállítása volt. A második szempont a fehérhalak érdeklődésének hosszútávon ellenálló, lehetőség szerint csak a pontyok számára érdekes csali elkészítése volt.
Vizsgáljuk meg a mai lehetőségek figyelembe vételével a kezdeteket.
A különböző gabonalisztek „úgynevezett” feltárt - vagyis főtt állapotban fejtenek ki jelentős csalogató hatást, valamint a legideálisabb az emészthetőségük. Ezzel szemben a különböző húslisztek sok esetben nyers állapotukban tartalmazzák a legnagyobb mértékben a felhasználódó nyomelemeket, vitaminokat. A ma alkalmazott szintetikusnak minősülő/minősíthető összetevők, amik vegyi folyamatok eredményeképpen kivonatnak tekinthetően keletkeznek, szintén nem reagálnak egyöntetűen pozitívan a főzés okozta hőterhelésre.
„A főtt és kiszárított bojli kőkemény, csak a pontyok erős garatfogazata által összeroppantható csali, amivel nem boldogulnak a keszegek.” Legalábbis ez volt a szemléletmód már a kezdetekkor is.
Most elemezzük ezt a gyakorlatban is. A kőkemény és száraz bojli a hajszálon a vízbe kerül, ahol esetenként sok órán át szívja azt magába, megduzzad, felpuhulnak az összetevők, lazulnak a főzés által létrehozott mechanikai szilárdságot eredményező kötések. Ezért képesek a fehérhalak apránként szétcsipkedni a bojlinkat az etetésen.
Másik érvem, hogy a nagyobb méretű fehérhalak nem maradnak le a ponty mögött a garatfogazat teherbíró képességének szempontjából. Viszont az életük előrehaladtával a pontyok is szert tesznek mindenféle elváltozásra, amelyek közül a sérült, szuvas garatfog nem olyan ritka, mint gondolnánk. Ennek is lehet tanújele, amikor egyes vizeken csak a több napos kiáztatott bojlit veszik föl a nagyobb pontyok. Természetesen ez egyes alkotóelemek túlzott használatára is felhívhatja a figyelmet, csak a divatos bojligyártási metódus közepette használt 10 – 20 - 30 féle összetevő esetén hosszas kísérletezgetés deríthetné csak ki, melyik anyag túlzott használata, vagy mely anyagok kombinációja taszítja ennyire a pontyokat...
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, egy kilós compó, domolykó vagy több kilós dévér ugyanúgy képes garatfogaival megőrölni a bojlinkat. Mindemellett számos gyakorlati tapasztalat utal rá, hogy „parafenemód” képességeik vannak a szájnyílásukhoz képest nagyobb bojli eltüntetésére is. A keményre szárított bojli tehát nem szelektálja olyan egyértelműen az áhított nagy pontyokat, valamint helyenként inkább kizárja őket a lehetséges fogások közül.
A főzés nélküli bojli természetesen továbbra sem alkalmas 24 órás vízben ázásra, főleg erős fehérhal állománnyal rendelkező vizeken, a klasszikus bojlikhoz képesti lágysága és erőteljesebb, látványosabb oldódása miatt. Az esetleges nehezítő környezeti tényezők és a kényelemszeretet miatt a nagy távolságban történő horgászat is kérdőjeles, mert sokan nem szeretnek 5 – 6 óránként újracsalizáshoz csónakázni, valamint sok esetben meg is zavarhatjuk leendő zsákmányunkat az etetett helyre történő behordással. Tehát számos korláttal kell még együttélnie a főzés nélküli bojlinak. Mindezek tükrében az a véleményem, hogy a főzés nélkül készített bojlit leginkább „bojli 2.0” – nak tekinthetjük, amennyiben a beltartalom megfelel a „pionírok” által felállított alapelveknek. Egy további fejlesztésekre váró, de ígéretes kísérlet, amely nagy jövő előtt állhat.
Varga Tamás írásához visszakanyarodva, az első általunk ismert bojli 2.0 kísérlet, a Buki Mix Cold Bait a beltartalmi értékekre lett kihegyezve, ami az egyes összetevők esetében borítékolta a megszokottakhoz képest nehezebb kezelhetőséget. Megfelelő elkészítése odafigyelést igényel, abban az esetben viszont nincs probléma a hajszálállóságával.
A 2006-os versenyen, amelyen alkalmazták, pl. Christian Schlott a legnagyobb halát azzal fogta. Mindemellett a csapatok 90% - a nem készítette el megfelelően... Hogy miért nem kapott nagyobb publicitást a figyelmünkre számot tartható fogás és miért terjedt el viszont olyan gyorsan a készítés körüli nyafogás, azt az egyéni butaság és a sokunk által tapasztalt konkurenciaharcok megmagyarázzák...
Már hallom is, amint az SBS – es srácok hörögnek, hogy reklámot csinálok Bukta Győzőnek, miközben nem olyan rég kritikával illettem Őket, amiért a bojli 2.0 kapcsán elsőségükről beszéltek, miközben nem Ők voltak az első próbálkozók... :-) Miután a Buki Mix Cold Bait másfél évvel hamarabb került piacra, mint a most beharangozott hasonló SBS termék, így a Buki Mix volt az első, ha tetszik, ha nem. Ha a világ matematikusaival módosíttatják a sorszámok szabályait, és a 2007. év korábbinak számít majd, mint a 2006., akkor igazuk lesz, de addig talán jobb volna csöndben meghúzódva hallgatni buta marketingfrázisok szajkózása helyett...
Véleményem szerint is komoly teljesítmény majd egy tonna pontyot fogni egy versenyen. Csupán azt nem értem, hogy a bojlis versenyek miért támasztanak konkurenciát a feederes és úszós versenyeknek a 2 -3 kilós pontyok tömkelegének megfogásával. Azt értem, hogy forgalmazói érdek, mert így könnyebb eladni az adott terméket szélesebb körben, de hol marad a bojlizás kezdetektől származó eszmeisége, a nagy öregekkel való megmérkőzés, a „súlykergetés”?
A 4 – 5 nyaras halak tapasztalatlanok, nem a velük való megmérkőzésre álmodták meg a bojlit a „pionírok”, s eszmeiségük figyelmen kívül hagyásával megalázzuk őket, s értelmetlenné tesszük munkásságukat, miközben máskor tiszteletükről áradozunk/ömlengünk... Ezért saját szemszögemből azokat a „bojlis” versenyeket, ahol a köznyelv szerinti „teszkós” pontyok tömegének fogásáról szól a mezőny élete, nem tekintem értékmérőnek! Mindemelett az SBS SziKo Team 966,15 kilogrammos összfogásához gratulálok, nem mindennapi állóképességük tiszteletet ébreszt, még ha az eredeti eszmeiségtől szerintem messze is állnak.
A bojli 1.0 és a bojli 2.0 közt több mint 50 év telt el és mintha a technikai fejlődés és az üzlet háttérbe szorítana eszmét, irányvonalat, s felfalja a szülőket...
Eddigi soraimat összefoglalva én is tovább passzolnám a labdát, mely szerint:
Mit is nevezünk bojlinak?
Halász Péter
halp@freemail.hu
