Becsület hal

Évek óta először nem bánt az ősz érkezése. Az elmúlt években augusztus végén rendre elfogott egy kellemetlen érzés, ahogy megéreztem az első nyár végi reggelek hűvös kimértségét. Ez a hirtelen jött gyomortáji görcs csak lassan múlt és általában az sem tudta teljesen megszüntetni, hogy megpróbáltam belekapaszkodni a nyárba és gyorsan beszerveztem néhány túrát, azzal a céllal, hogy élményekkel kellőképpen feltöltődjek a roppanós, vagy éppen nyúlós hideg téli napokra.

A tavasz és a nyár számomra az év csúcspontját jelentik. Könnyen megy a korai kelés, mert a nyári reggel simogat. Télen még sötétben kel az ember és alig virrad, mire elindulunk munkába, de nyáron minden más. A nyár igazán jó barát, mert kellemes naplementéket ad a fáradt szellemnek és az esti szélcsöndben a kivasalt higanyszerű víztükörbe csendben simul bele a nyári este, mintha ő is bánná, hogy véget vet az aranysárga színkavalkádnak. Ilyenkor a természetszerető horgászember magába szívja a látványt és a hallgatja a természet hangjait: a félénk nádiverebet, aki csak óvatosan mer megszólalni a fogyó fényben, mivel az éjszaka nem az ő időszaka és nem akarja kísérteni azt, hogy a villogó szemű apró prémes ragadozók felfigyeljenek éjszakai szállására.

Nyári estén jó ülni és hallgatni a loccsanó pikkelyesek hangját és csak egészen későn kell a póló fölé melegebb ruhát kell húzni. Vannak akik hasznot húznak ebből, mert a nap utolsó sugarainak eltűnésével üvegtestű szúnyogok népes hada indul harcba azért a pár csepp vérért, ami nekünk kellemetlen viszketést okoz, de nekik életet, utódokat, túlélést. Amikor azonban visszagondolunk egy kellemes túrára, akkor legritkábban jutnak eszünkbe a szúnyogok és a csípések sem viszketnek olyan sokáig…

Nyár végén gyermek fejjel az iskola által elrabolt napokat gyászoltam, felnőttként már ezeket az eltűnő illatokat, hangokat és fényeket sajnálom. Ősszel is lehet még jó idő, de az ősz más műfaj. Egy őszi horgászatra már fel kell készülni, ilyenkor a vékony táska meghízik a sok bele tömött ruhától és a csípős őszi reggelen már nem annyira kellemes kibújni a meleg hálózsákból.

Az első őszi reggelt mostanában tapasztaltam. Természetesen korai temetni a jó időt, mert biztosan lesz még nyár idén, de ilyenkor már az ősz is érzi, hogy csalás van a dologban és biztos ami biztos ott lapul a hűvös erdők mélyén, meg a magas hegyekben és alig várja, hogy birtokba vehesse a tájat, leszárítsa a leveleket, és megdermessze a tavak vizét.

Több oka is lehet annak, hogy nem bánkódom az ősz miatt, bár azért fenntartom magamnak a jogot, hogy később sekélyes depresszióba zuhanjak, ha mégis meggondolnám magam. :] Talán a rám váró év végi kihívások okozzák pillanatnyi nyugodtságom, talán más dolgok, de az biztos, hogy nem az év közben elért horgász-babérokon ülve írom azt, hogy „minden ok, ide nekem most már az őszt és a telet!” Bojlis körökben a sikerekről divatos írni, de ilyenről én nem tudok számot adni. Sőt! Férfiasan be kell valljam, hogy ilyen „rossz” évem nem volt, mint amit átéltem eddig 2007-ben.

Az év eleje úgy indult, mint egy évvel korábban: néhány tél végi, kora tavaszi próbálkozás után az első igazi túrát április-május határán Ecséden nyomtuk le Ádám öcsémmel. A mérleg 5 éjszaka, alig néhány kapás, fejenként néhány kisebb ponty. Nem értettük az okát, mivel a tavasz idén korán jött, a víz legalább olyan meleg volt, mint 1 évvel korábban, amikor Ádám két gyönyörű pontyot varázsolt ki az 1-es hely előtt sekély padokról.

Nem csüggedtünk, 1 hónapra rá, júniusban újra támadtunk: 4 éjszaka telt el kapás nélkül, és csak a kemény próbálkozás segített, hogy megússzuk a teljes nullázást. Két ilyen túra után az ember nem szívesen dugja oda a nyakát harmadjára, de nem is kellett, mivel nem volt időm horgászni. Júliusban volt egy gyenge rövid hétvégés próbálkozásunk Nagybivalyoson, de ahogy megláttam a vizet és rögtön tudtam, hogy nem erre vágyom. Nem akarom bántani a helyi srácokat, mert jó munkát végeztek a régi halastavakon, de a tömeg, a kibútorozó és jól bepiáló horgászok és a szokatlanul meleg nyár miatt kávébarna víz nem nyerte el a tetszésemet.

Halak ugyan jöttek, de már régen túl vagyok azon, hogy a halak mennyisége és mérete alapján vonjak mérleget egy-egy túra után. Ez után a túra után vallottam be magamnak, hogy engem Ecséd 2006-ban elkényeztetett a tiszta vizével és a gyöngyörű-harcos halaival, a 20 méteres vízszintes kirohanásokkal és azzal, hogy egy jobb napon embert nem láttam a környékünkön.

Nagybivalyoson ráadásul egy kis baleset is történt, Ádám öcsémmel az első álmos reggel összehoztuk, hogy a 8-as Korda Longshank horog szakállal beleállt a tenyerembe, így a túra vége egy várpalotai kórházi látogatás és egy sebészeti ellátás volt.

Egy ilyen sorozat után azért már én is vágytam arra, hogy a botjaimat megtornásztassa valami szép hal, de a biztos fogás bizonytalanra cseréltem és ismét Ecsédre foglaltam helyet. Kapóra jött az augusztusi hosszú hétvége és a 7-es sziget magánya, így a pénteki napra szabadságoltam magam és reggel Timea párommal megtámadtuk a helyszínt. A tó szinte teljesen kapacitáson ment, még a nem túl népszerű 8-as sziget is foglalt volt. Ezen a helyen szimpatikus fiatal srácok horgásztak, akiktől megtudtam, hogy ők csütörtökön érkeztek és volt néhány kapásuk, bár a halak akadóba futottak. Az is jól hangzott, hogy a szemben lévő 5-ös helyen 20 kg feletti halat fogtak, bár biztos voltam benne, hogy engem ebben az évben ilyen kegy nem érhet. :]

A sátor állítása és a radarozás izzasztó és leégős mutatvány volt a füllesztő időben, de kora délutánra minden a helyére került. Mindkét szereléket a régi bánya-törés oldalba tettem le 10-13 méteres mélységbe, de azért körül néztem a sziget előtti sekélyebb 8-9 méteres részen is. A szerelék a szokásos 36-os főzsinór, 55 librás nyűvő kombinációja volt 100 grammos Pelzer/Mosella Ring kapaszkodó ólommal, 25 librás Kryston Mantis előkével és 4-es Kamasan B775-ös horoggal. A horgot World Cup Rig módra kötöttem, de a zsugorcsövet nem a Grabmayer féle közzétett line aligner módszerrel készítettem el, hanem a Korda féle blow out rig-nél használt hajlítós technikával. Egyik szerelékre dupla fekete tigrist, a másikra valami régi csonttá száradt bojlit tettem. Bár a halak járásáról nem sok mindent tudtam, azért jól megszórtam a pályát, mivel tudtam, hogy estére már nem húzok újat és ha éjszaka arra jár néhány ponty, akkor a soknak tűnő etetést hamar felszedik a kisebb példányok is.

A hivatalos munka elvégzése után leültünk egy kicsit kipihenni a korán kelést, a vezetést és a táborépítést, de az ülésből alvás lett és mikor 2 óra múlva felébredtünk a párommal fájdalmas konstatáltam, hogy a horgásszék nem a legjobb derékalj, mivel fáradtabban és törődöttebben ébredtem, mint ahogy álomra szenderültem. Még egy kicsit nézelődtünk, de ahogy a nap a dombok mögé ért, bevettük magunkat a sátorba és hamar el is aludtunk. Erre mondaná kedves íróm Fekete István, hogy „városi népek...”.

{KEP::5508::218::center::}

Az éjszaka nem volt nyugodt, mivel a beígért hidegfront száraz formában, de nagy széllel érkezett. Tulajdonképpen lehet, hogy front sem volt, mert a barométer nem nagyon esett, de a szél azért erősen feltámadt, de a sátram nagyon jól bírta a néha viharos befújásokat. Azért éjszaka kétszer is kimentem megnézni a csónakot és a szereléket, de szerencsére minden a helyén maradt a szél ellenére. Ezeknek az éjszakai sétáknak legjobban a kutyánk örült, akinek igencsak szokatlan volt a nomád kutyaház nélküli élet.

A pénteki éjszaka és a szombati nap kapás nélkül telt, így hódoltam szenvedélyemnek és olvastam. Mit olvastam, faltam a kezembe kerülő könyveket és újságokat. Mindössze az okozott némi történést, hogy megjött Ádám öcsém is és kiradaroztunk neki is két helyet. Helykeresés közben nagyon elkezdtem szemezni a sziget jobb oldalával, mivel teljesen feleslegesnek tartottam a nagy törésre rárakni mindegyik botot, hiszen ott már 24 órája nem történt semmi mozgás. Sajnos a 6-oson horgászó szomszédok bójája nem nagyon tette lehetővé a terület foglalást, de azért a sziget jobb csúcsán találtam egy jó törést és előtte némi fás-bokros részt, ahol a vízmélység is megfelelőnek tűnt. Megjegyeztem magamnak a területet, hátha később még jól jöhet.

A szombat este nagyon kellemes volt, mivel hoztunk néhány hideg sört a büféből és a naplementét egy kis csendes beszélgetéssel töltöttük. Megbeszéltük, hogy nem kapok a fejemre, ha megint nullázunk, mert Ádám öcsém nem annyira a halakra épített, mint a nagy alvásokra, mivel az elmúlt két hét minden napján dolgozott és egy élő zombit faragtak belőle a munkahelyén.

A halakat teljesen hidegen hagyták a felkínált csalik, pedig azokon a helyeken horgásztunk, ahol tavaly augusztus végén igen szép pontyokat fogtunk. Innen jött ki augusztusban Ádám 16,70-es rekordja, amit októberben meg is döntött egy 19,40-es szép pikkelyessel.

A szép remények ellenére Ádámnak az első 24 óra, nekem már a második telt el totális kapástalanságban. Magamban már elfogadtam a nullázást és igazából nem is haragudtam semmire, mert a szigeten kellemesen éreztük, amikor aludni akartunk, akkor aludtunk, amikor enni, akkor ettünk. Ember nem járt felénk, és mikor melegünk volt, akkor megmártóztunk a sziget háta mögötti sekély csatorna vizében. A meleg idő ellenére a víz nem volt strandos hőmérsékletű, néhány perc úszkálás bőven elég volt arra, hogy lehűtsük magunkat.

{KEP::5509::218::center::}

Azért ennyire nem voltam ám rest és rendesen kerestem a halakat, mint ahogy azt kapástalan időszakban sem adom fel ezt a szokásom. Időközben az 5-ös és a 6-ös helyről is távoztak a sorstársak és így jó bojlis szokás szerint beszőttem a vizet. A szigetről a szemben lévő szakadópart elé húztam ami jó 300 méteres mutatvány. A terület azért tetszett, mert tavaly az 5-ösről alig tudtam meghorgászni a part menti fák miatt, de ezen a helyen kora hajnalban és este hatalmas pontyok ugráltak a sekélyesben.

A korábban kinézett közeli törésre is letettem egy rövid bóját, mivel a 6-osra érkezők inkább az előttük lévő öbölben lévő fás-tuskós tűpárnára koncentráltak. Igazából ettől a közeli helytől nem sok mindent vártam, mert az elmondások szerint 13 méternél sekélyebb részen nem jött hal, de azért próba szerencse alapon odatettem egy szereléket. Mivel az ígéretesebb helyekre koncentráltam a nehéztüzérséget, ide csak a gyalogság jutott: a legkönnyebb, 31-es damillal szerelt 3 librásnak mondott, de annál finomabb botomat húztam oda.

Vasárnap estére is jutott némi sör, beszélgetés és kellemes felhőmentes naplemente, ami a nappali felhőátvonulásos, fülledt meleg után nagyon jó érzés volt. Vasárnapra megjött Kata is, Ádám párja és négyesben ettük az erősítésként hozott főtt kukoricát és rántott húst. A hússal szerencsém volt, mert már csak konzervek álltak a táskámban, akikkel már főiskolás koromban összerúgtam a port és nem nagyon keressük azóta egymás társaságát.

{KEP::5510::218::center::}

A vasárnap éjszakának is csendesnek ígérkezett, derült égnél aludtunk el, de a boszorkányok órájában intenzív morgásra és villogásra ébredtem. A többiek igencsak bealudtak és így jobb híján én rakosgattam el a kiakasztott ruhákat és száradó bojlikat. Bár nagyon húzott az ágy, azért egy ideig kint álldogáltam és néztem, hogyan vonul el előttünk a zivatar. Számomra mindig fennséges és félelmetes látvány az éjszakai vihar, ahogy a villámok egy pillanatra megvilágítják a környezetet és olyan túlvilági színeket mutatnak nekünk halandóknak, melynek láttán a babonásabb falusi öregasszonyok keresztet vetnek.

Néhány évvel ezelőtt a Balatonon horgásztam és a stégen ülve vártuk a vihar közeledtét. Az ég villogott rendesen és egyik felvillanásnál úgy tűnt, hogy egy vitorlás áll előttünk száz méterre. Egy pillanatra olyan részletesen láttam a teljes kötélzetét, az árbócon lévő zászlót, mintha tényleg 100 méterre lett volna a hajó. Éjszaka igen komoly vihar jött és én aggódtam a nyílt vízen horgonyzó hajóért. Hajnalban mikor felébredtem, első gondolatom a hajó volt és meglepetten láttam, hogy a vízen tényleg áll abban az irányban egy vitorlás, de kb. 1 km-re volt a parttól. Más hajó nem volt a vízen, és ez sem hiszem, hogy reggel motorozott a horgonyzó helyére, tehát az éjszakai vitorlást láttam. Azt a mai napig nem tudom, hogy a villám fénye hogyan tudta ennyire közel hozni a hajó képét, mert az 1 km-re horgonyzó vitorláson még azt sem láttam pontosan, hogy van-e a fedélzeten valaki, nemhogy a zászlóját és a kötélzetet.

De térjünk vissza az ecsédi éjszakába, ahol egy ideig úgy tűnt, hogy elmegy mellettünk a zivatar, és már éppen megint álmodtam, mikor az első cseppek elkezdték verni sátrunk ponyváját. Annyit még megtettem félálomban, hogy a kint oldalgó kutyát beengedtem a palotába, de azt már nem tudtam ellenőrizni, hogy az általam „csendben van, nem járkál és nem lélegzik” parancsot betartja-e. Valószínűleg nem tette meg, mivel reggelre sáros kutyanyomokat találtam a sátor minden pontján, de ne rohanjunk ennyire előre.

Éjjel fél négykor megcsippant a közeli botom jelzője. Meglepő módon Ádám is és én is azonnal felugrottunk és néztük, hogy melyik jelző lehet a tettes. (Máskor ilyenkor percekig semmi sem történik, mert ha több éjszakán keresztül nem jön kapás, akkor nagyon mélyen el tudunk aludni)

Szerencsére én még láttam a kialvó fényt, ezért tudtam, hogy a közeli törésre letett jobbos botom az, de a csippanás után nem történt semmi és a bot spicce sem mozdult. Ennek ellenére, kis gondolkodás után bevágtam, de a szerelék másik vége nem mozdult. Mivel elég közel tettem a szereléket a tuskós részhez, így nem sok esélyt adtam magamnak, de azért húztam a botot, ahogy bírtam. A kemény akadás hirtelen megmozdult és mintha kicsit jobbra állt volna a zsinór az eredeti irányhoz képest.

A lámpa fényében a zsinóron több méternyi zöld algás trutyit láttam meg, és arra gondoltam, hogy a törés tetején lévő sekély 3-4 méteres vízben lévő növények közé ült be a zsinórom és ebben a dzsungelben akadtam meg. A heves húzás hatására a zsinór felszakadt a fenékről és így végre megéreztem a hal húzását.

Gyorsan csónakba szálltunk és a bója irányába motoroztunk. Éreztem már némi rugalózást a szerelék végén, de ilyen távolságról, mozgó csónakból nem tudom megmondani, hogy mi van a horgon. Már alattunk kavargott a hal, mikor realizáltam, hogy valószínűleg jó pontyot akasztottam. Aki fárasztott már csónakból az tudja, hogy ezekben a másodpercekben válik el a búza a pelyvától, mert ha az ember megérzi a kezében az ideges fejrázást, akkor kisebb ponty akadt a horogra, de ha a húzás állandósul és a hal tartja a mélységet, vagy esetleg a bot vége lassan be-bebólogat, akkor öreg ponty akadt a horogra. Most is azt vártam, hogy mit mond a horgászbot, mivel azonban a hal nem engedett egy centit sem, így a szívem elkezdett egyre hevesebb ütemben kalapálni.

Erősen megremegett a lábam, mikor eszembe ötlött, hogy mindössze 31-es damilom volt fent és a puha bottal nem nagyon diktálhatok én a fárasztásnál. A terep tökéletesen ismeretlen volt, mivel a kapástalan időszak miatti esélytelenségben nem is néztem meg, hogy mit találok a fárasztási zónában. Így csak arra törekedtem, hogy a halat félvizem tartsam, de ezt könnyebb volt kimondani, mint így cselekedni, mert egy két kirohanásnál igencsak rá kellett fognom a dobra, hogy a ponty ne dolgozza le magát a fenékig.

Ezzel is szerencsém volt, mivel a zsinór és a horog tartott és jó 10 perce sétáltattam a halat, miközben Ádám megpróbálta az utasításaimnak megfelelően kormányozni a csónakot. Az egyenletesen fújó szélben nehezen, de boldogultunk és mikor a reflektort előkotortam a csónak orrából és Ádám megvilágította a zsinórt, akkor a görcs a gyomromban még nagyobb lett. Ugye úgy kezdtem az írást, hogy ebben az évben alig fogtam halat és végre itt volt 12 csendes éjszaka után a HAL. Nagyon szerettem volna megfogni a pontyot és ezért kicsit lazítottam a fárasztáson. Tehettem, mivel a ponty legfeljebb 2-3 méterre tört le és tudtam, hogy ha nincs a zsinóron sérülés, akkor nem fog már elmenni a pikkelyes harcos.

Ádám fantasztikus merítést produkált azzal, hogy gyakorlatilag az első feljövetelkor a hal alá tette a nagy keretet, így a matracra került a sötétbarna pikkelyes tőponty. Nem volt új rekord, a súlyát bőven 15 felettire saccoltam. A csali 1 szem 20 mm-es bojli volt és a 4-es Kamasan csont keményen beállt az öreg harcos szájába. Sajnos a szája már be volt szakadva egy korábbi fárasztás maradandó emlékeként, de a seb gógyult volt, a hal , úszói nem voltak túlságosan megviseltek, így az örömöm teljes volt.

A halat zsákba raktam, mivel mostanában a kis Nikon fényképezőm esténként nem csinál jó képet és nem akartam elmulasztani egy jó fotó lehetőségét. Az újrahúzás előtt levágtam néhány méter zsinórt, majd visszatettem a szereléket a helyére és lefeküdtünk aludni. Nekem nem jött álom a szememre, újra átéltem a fárasztás, de legjobban a lábremegés érzése jött vissza. Meglepődtem magamon, hogy aggódtam egy hal miatt. Jó ez a kapástalan időszak, mert alázatossá tesz, és újra eszembe juttatja, hogy milyen aggódni egy fárasztás eredménye miatt. Tavaly ilyenkor már jó sok tő- és nyurgapontyot fogtam és mikor júliusban elment egy 15-16 kg-os hal a nyegleségem miatt, akkor nem voltam ideges. Tudtam, hogy csak magamat okolhatom és fél perc alatt lezártam magamban a dolgot. Most azonban ezt a halat nagyon szerettem volna megfogni és szerencsére sikerült is. A mérlegelés még este megejtettük és a digitális mérő 16,5 kg-nál állt meg.

A reggel nehezen jött és az álmatlanság jól jött ahhoz, hogy csináljak néhány jó képet napfelkeltéről. Ha lesz idén Stég DVD, akkor jól jönnek még ezek a felvételek. A nap első sugarainál fényképeztük a halat, ami borzalmasan rosszul ment. A ponty ideges volt és nem hagyta magát. Ezért nem erőltettem a dolgot és így jó kép nem is készült, de a hal ennek ellenére elvesztett néhány pikkelyt a matracon. Utáltam magam, utáltam az egész kegyetlen horgászatot és megfogadtam, hogy veszek egy új gépet.

{KEP::5511::218::center::}

A reggel szeles és borús volt, az éjszakai eső is nehezen száradt fel. Talán éppen reggeliztünk, vagy lehet, hogy más utána voltunk, de végre Ádám jelzője is felsírt. Méghozzá hosszan és határozottan! Csónakba ugrottunk és a fárasztás kezdetét vette. Már egészen a hal közelében jártunk, amikor megláttam, hogy a bot nem egyenletesen görbül, hanem idegesen be-bebólogat. Amit én láttam azt Ádám is érezte a kezében, mert rögtön mondta, hogy nem lesz nagy. A szélben nehezen ment a csónak helyben tartása, főleg, hogy az akkumulátorunk elég gyenge volt. Azért csak merítőbe került a 6-os ponty, mely dupla fekete tigrisre jött, ha emlékeim nem csalnak.

Végre megindultak a halak, de nem tudtunk együtt örülni, mert Ádám és Timi kegyetlenül tüsszögtek az allergia miatt. Ádám már délelőtt menni akart, én meg éreztem, hogy jönnek még halak. Igazam is volt, mert hamarosan feeder bot módjára görbül be a távoli botom vége. A nyeletőfékről nem nagyon futott le a zsinór, mert a fék eléggé be volt szorítva és a 300 méter zsinór is nyúlhatott. A csónakmotor már alig forgott, és fárasztás közben attól tartottam, hogy végleg elgyengül és ott maradunk a víz közepén. A hallal sajnos nem kellett sokat forogni, mert mindössze 4-es forma volt és egyébként a dupla tigrisre éhezett meg. A szél és az éppen köhögő motor miatt a szereléket m tudtuk visszavinni, így a halak után szépen fogyott a podokon lévő botok száma és már csak két botunk volt harcban.

Közben eltelt a délelőtt és a nyomásnak engedve én is elkezdtem pakolni. Ha van még időnk, akkor lehetett volna további halakat horog végre csalni és talán nagyobbak is lettek volna közöttük. Mi azonban kettő fele már összepakolva vártuk a transportot és kora délután elhagytuk az ecsédi tavat. Augusztus 20-án este nagy vihar jött, erre talán mindenki emlékszik még így pár nap távolságból. Nem tudom, hogy a halak az éjszakai vihar, vagy már az esti frontot érezték, de a napokon keresztül nyomott, csendes víz egyik pillanatról a másikra adakozó lett és így ezt a túrát nem nullázva zártuk, ami jót tett a horgászat iránti lelkesedésemnek.

Sajnos már hamarosan itt az év vége, és én minden reggel mikor munkába indulok azt lesem, hogy az ősz itt van-e a kertek alatt, vagy még ad nekünk egy kis időt, hogy hódoljunk szenvedélyünknek. Egyelőre úgy tűnik, hogy levélfonnyasztó barátunk még várakozik. Hát majd meglátjuk mit dönt a természet…

teteje | vissza