Mindig kicsit depressziós vagyok, mikor eljön az ősz és a tél. A melegebb hónapokban beállok egy elviselhető életmódra, és bár akkor is sokat dolgozom, de ott a jutalom a hónap végén, mikor kiveszek néhány nap szabadságot, melyeket végig horgászattal töltök. Ilyenkor van miért dolgozni, mert az ember kiszállhat a mókuskerékből és a reggel borotválkozás, öltözés, öltöny, nyakkendő helyett szakadt melegítőt és pólót húz az ember. Már ha cserél ruhát egyáltalán...

Ezért mikor eljön az ősz és októberben túl vagyok az utolsó túrán, akkor úgy érzem magam, mint akit megfosztanak a levegőtől. Ez az érzés később csak rosszabb lesz, mert reggel elmegyek munkába, majd este mikor hazaérek, már csak annyi erőm van, hogy bevánszorogjak az ágyba. Az már ünnepnek számít, ha egy DVD-re is jut idő és nem úgy ébredek hajnalban, hogy a távirányító a kezemben van.

Ebben az évben talán mindennél jobban vártam a tavaszt. Vártam azokat a napokat, amikor nem délután fél ötkor lesz sötét és van értelme felkelni reggel, mert mikor kilépek reggel az ajtón, akkor nem koccan össze a fogam, hanem a napnak megérzem a melegét, vagy a föld illatát.

Ezt a második élményt elvette idén tőlem az időjárás, mert nem volt igazi fagy télen, így végül el sem tűnt a rothadó avar szaga. Azért persze nem bántam, mikor reggel a boltba menet már nem kellett télikabátot vennem, hanem elég volt egy vastag polár kardigán. A nap is egyre gyakrabban jelent meg a derült égen és én már nagyon vágytam arra, hogy horgásszak egy kicsit.

A januári fogásokról szóló hírek hallattán februárban volt már gyenge próbálkozásunk Törökbálinton, de nem jártunk eredménnyel, mert ragaszkodtunk a bojlis hülyeségünkhöz. Koival és cimborájával Tibivel horgásztunk, egy napot és a csontitól kezdve a CUKK kukoricáig bármivel lehetett pontyot fogni, de a bojlival nem volt szerencsénk. Tanulságos peca volt számomra.

A sok napsütés hatására végre elérkezettnek találtam az időt arra, hogy meginduljunk, ezért Ádám öcsémmel egyeztettem és megbeszéltük, hogy március 11-én vasárnap elugrunk egy napra pecázni. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a célpont, mert halat is szerettem volna fogni, de nem volt kedvem egy népszerű divatvízre menni és beülni egy csomó ember közé, akik hasonlóan kiéhezetten rávetik magukat a jól telepített vízre a pontyfogás reményében. Ezért inkább Hatvan mellett döntöttem, mivel ott nem számítottam tömegre és tavasszal régebben már fogtam arrafelé néhány keszeget. Az esélyek latolgatásával többet nem is nagyon foglalkoztam, mivel igazából csak a napsütésre és csendre vágytam, a halfogás másodlagos helyre került.

Azért nem minden hátsó szándék nélkül ugrottam neki a pecának, mivel a hideg vízre és az óvatos halakra gondolva a HIT-es kiállításon vettem néhány method kosarat. Egy akkora tavon, mint a Hatvani kavicsbányató előetetés nélkül elég nehéz ügy próbálkozni, ezért arra számítottam, hogy némi finom darával talán meg lehet állítani az arra lófráló pikkelyeseket, legalábbis addig, míg a felkínált csalit is észreveszik.

Vasárnap reggel nem siettem a felkeléssel, ezért volt már vagy 10 óra, mire a tóhoz értünk. Ami máskor Hatvaban hátrány az ilyenkor előnnyé válik: a saját stég miatt nem kell aggódni azon, hogy vajon lesz-e helyünk és nem kell beállni a 20 méter hosszú sorba, ahol a napijegyre várók álldogálnak.

{KEP::4391::200::center::}
{KEP::4392::200::center::}

Én a két bojlis botomat állítottam csatasorba, Ádám az általam ígért keszegek miatt feederbottal próbálkozott és mellé azért bedobott egy bojlis szereléket. Mint korábban említettem, Korda method kosárral próbálkoztam, valamint 6-os Kamasan B775-ös horoggal. Az egyik szerelékre egy mézes kukoricát tettem, a másikra pedig egy 14 mm-es lebegő ananászos bojlit. Ezzel a bojlival nagyon sok pontyot partra hoztunk még 2005-ben, de akkor a zöld fű teljesen felnőtt a fenékről a jég miatt. Idén nem volt jég, így az aljnövényzet sem nőtt meg, de azért gondoltam ezt a bojlit talán még most is szeretik a halak.

{KEP::4390::200::center::}

Az etetőkosárral a dobások nem sikerültek olyan jól mintha csak ólommal dobáltam volna, így az általam ismert púpot nem értem el, de gondoltam első pecának ez is megteszi. A felszerelés élesítése után leültem kényelmes székembe és csendesen szemléltem a körülöttem lévő világot. A víz felszínét gyengén borzolta a tavaszi szél, de éppen nem bántóan. A levegőben bogarak zümmögtek, jelezték a horgászembernek, hogy számukra is megkezdődött a tavasz. A víz alatti világ lakói nem nagyon mutatták magukat, de a víz feletti részen már megjelent az élet. Néha hátra pillantottam, mivel a hátam mögött valami egérféle motozott a törött nádak között. Nem sikerült megpillantanom a szőrös rágcsálót, pedig kíváncsi lettem volna a hang okozójának kilétére.

Igazából arra számítottam, hogy a finom feedert elkezdik majd húzogatni a mindig éhenkórász keszegek, de azok valahol messze jártak és nem nagyon bólogatott a finom spicc. Meglepő módon a 14-es horog és 16-os zsinór helyett a 6-os kampót és cukk kukoricát kívánta meg egy hal. A kapás keszegre jellemzően rángatós volt, a hal szerencsére akadt és fárasztásra egyáltalán nem emlékeztető kitekerés végén a szerelék végén ott ficánkolt idei első halam. Nem volt nagy, nem volt bajszos, de nyálkás volt és pikkelyes. Kiváló kezdés!

{KEP::4389::200::center::}

Ádám kissé pipa lett, hogy a keszegek nem az ő finomszerelékére vágynak, hanem a durva bojlis cuccra, de közben átgondoltam a dolgot és rájöttem, hogy a stég előtt 7-8 méteres víz van, és ha az ember tud legalább 60-70 métert dobni, akkor már a nagy törés után horgászhat, ahol az aljzat először 7-8 méterről felszalad 2 méterre, majd „csak” 5 méterre törik le. Ebben a hideg időben a halak nem keresték a 8 méteres mélységet, inkább a Hatvanban sekélyebbnek számító 4-5 méteres részen keresgéltek.

A keszeget még néhány hasonló kapás követte, de ezeket a halakat nem tudtam megakasztani. Lehet, hogy kisebbek voltak, az is lehet, hogy az állandóan feltekeredő szerelékem volt a hibás, de nem akasztottam újabb halat. Délután még egy pontyra emlékeztető kihúzós kapásom is volt, de nem voltam szerencsés bojlis, ponty nélkül maradtam.

Már jócskán benne jártunk a délutánban, mikor furcsa hangot hallottunk a hátunk mögött. Nem tudtuk beazonosítani, ezért kiballagtunk az útra és elképedve láttuk, hogy lángol a nádas a hátunk mögött. Valami lelketlen emberek a nádas levágása helyett felgyújtották az egészet és a szél a mi irányunkba űzte a tüzet. Hatvanban a legtöbben égetéssel tüntetik el az elszáradt, régi nádast, de még január-február környékén és nem akkor, mikor a horgászok már megjelennek a parton. A helyünk mögött lévő nádas kb. 5 perc alatt leégett és mi közben pánikszerűen összedobáltuk a felszerelésünket, hogy ha a partig terjed a tűz, akkor ne égjen el mindenünk. Szerencsénk volt, mert a tűz adott nekünk 10 percet a pakolásra, majd szépen birtokba vette azt a helyet, ahol korábban kedvtelésünknek hódoltunk.

{KEP::4393::200::center::}

Jó levegőre vágytunk, helyette füstöt kaptunk és lassan minden felszerelésünkön ott volt a nádpernye. Még próbálkoztunk egy biztonságosnak kinéző helyen, de halat már nem fogtunk. Volt még néhány maszatolós kapásunk, de nem fogtuk meg a próbálkozókat. Feederrel sajnos nem értük el a megfelelő távolságot, és a bojlis szerelék a keszegeknek durva volt. A pop-up bojlit pedig meg sem húzták a pontyok.

Délután még befutott a szomszéd hely tulajdonosa, akivel megbeszéltem mindent, ami a kihagyott évben történt. 2006-ban jó néhány szép hal kikerült a vízből, de főleg azok voltak sikeresek, akik rendszeresen próbálkoztak. Sanyi is akasztott 10 kiló feletti pontyokat, de azokat rendre lefordultak a parti fárasztás során. Sajnos a csónak használata Hatvaban tiltott, így sokkal nehezebb sikeresen kifárasztani egy nagytestű pontyot.

A füstöt hamar meguntuk, ezért délután 4 órakor összepakoltunk és hazaindultunk. Ádám természetesen elaludt út közben, de én is nagyon bóbiskoltam vezetés közben. Az úton végig az járt az eszemben, hogy ebben az évben érdemes-e próbálkoznom hosszabb túrákkal Hatvanban. Erre még most nem tudok válaszolni, de egy-egy napra biztosan kilátogatok erre a 100 hektár feletti kavicsbányatóba, mely egyszer majd az egyik legjobb víz lesz Észak-Magyarországon, ha a bányászat befejeződik és végre nem korlátoznak minket azok a buta szabályok, melyeket a bánya határoz meg az egyesület számára.

Addig is várom az első igazi horgászatot, de ahogy most az ügyek állnak erre legkorábban áprilisban lesz lehetőségem. Addig is maradnak az egy napos próbálkozások az egyre melegedő vízben, ahol remélhetőleg egyre gyakrabban akadhatunk össze a bajszos lakókkal is.
teteje | vissza