Címkék: Ecséd
Még a tatai bojlis találkozón elhatároztuk, hogy Ákosékkal közösen meglátogatjuk az ecsédi tavat egy négy napos ismerkedés erejéig. Mivel személyes tapasztalatokkal még nem rendelkeztünk a vizet illetően így Ákostól gyűjtöttük be az alap információkat, amiket ha összegezni akarok két szóval akkor nemes egyszerűséggel csak annyit mondhatok: Kemény pálya. Kemény-kemény, de minket sem a hóvirág tövéről szakítottak – gondoltuk, de ezek a kemény szavak a későbbiek során egy ritka élményt adó értelmet nyertek.Az indulás napja április 28-án volt, reggel fél hétkor találkoztunk Andrással az M3-as pesti kivezető szakaszán. Nyugodtan megkávéztunk egy vendéglátóipari egységben, kellemes tervezgetős beszélgetés közben, majd elindultunk Hatvan irányába. A sztrádán való poroszkálásunk közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon mindent elraktam-e, mert elég rohanós volt a bepakolásom, de megnyugtattam magamat azzal, hogy ami esetleg lemaradt az most már otthon marad. Elérkeztünk a hatvani elágazáshoz, ahol lefordultunk a 21-es útra Salgótarján felé, mikor villámként hasított belém a felismerés: a merítőt otthon hagytam!!!
Azonnal félre álltunk egy gyors tanácskozásra. Merítő persze Andrásnál sem volt, de miért is lett volna, hiszen megbeszéltük, hogy én hozok. Az agyvérzés határán voltam saját hülyeségem miatt, de mit tehettem mást, visszafordultam Dunakeszire. András továbbment, mondván addig legalább vesz kenyeret. Az autót sebességének felső határán járattam egészen Kesziig, 17 perc elég jó idő.
Merítő berakás, indulás vissza, csörög a telefon:András már odaért, padlógáz. Bő fél óra múlva már én is az Ecsédhez vezető borzasztó rossz minőségű kanyargós úton kerülgettem a kátyúkat, de végül odaértem. Gábor a tulajdonos nagyon kedvesen egy pohárka egészen finom házi pálinkával köszöntött, ami roppant jól esett a feledékenységem okozta stressz miatt.
András már magához vette a ház kulcsát és javában pakolt a kocsiból a stégen, ahol a házhoz járó csónakunk ringatózott a vizen. Gyorsan csatlakoztam, de tömérdek cuccunk, már a merítővel is kiegészülve természetesen nem fért be a csónakba, de a tógazda segítségünkre sietett és még be is vontatott minket a horgász helyünkhöz.
{KEP::3524::172::center::A kikötő}
{KEP::3525::172::center::Vadregényes vízi táj}
Első körben csak a rod-podokat és a botokat állítottuk össze, mert minél előbb szerettünk volna végezni a radarozással és bójázással. Gábor tanácsa alapján először a parthoz közelebbi területeket terveztük megvizsgálni és megfelelő padokat keresni. Mindenek előtt azonban átmentünk Ákosékhoz egy kis eszmecserére – ők már csütörtökön lementek – na és persze kölcsönkérni a radarjukat, mert ezzel mi még nem rendelkezünk.
{KEP::3526::172::center::A tanácskozás - Ádám és Ákos}
A diskurzus után most már komolyan neki fogtunk a radarozáshoz a stégünk jobb oldalán lévő part melletti területeken, mely során egyik ámulatból estünk a másikba. Hihetetlen változatos kép jelent meg a kijelzőnkön, mély szakadások, 10-15 méteres fák, padok formájában. Találtunk a stégünktől kb. 30 méterre egy nagy fa előtt 7 méteren egy megfelelőnek tűnő padot, amit ki is bójáztunk és leetettünk, illetve kb. 200 méterre egy szakadékban lévő fa után 9 méteren egy másik platót.
Először ezt a két helyet kezdtük el meghorgászni, de a radarozást nem hagytuk abba, mert azzal azért tisztában voltunk, hogy itt keresni kell a halat, miután a víz még meglehetősen hideg volt és az időjárás sem kecsegtetett minket semmi biztatóval a frontok tekintetében. Ákosék stégjének irányában ráleltünk egy helyre, ahol a meder 26 méterről hirtelen tört fel 18 méterre és itt is egy elég nagy kiterjedésű pad volt látható.
{KEP::3527::172::center::Part menti szakadás}
{KEP::3528::172::center::Az első horgászott helyek}
Taktikánk az volt, hogy nappal mind a négy botunkkal a part melletti „sekély” helyeket próbáljuk, de éjszakára két bottal átállunk a mélyebb vízre. A kialakult helyzet alapján mind a három kihelyezett bóját etettük, melyhez magmixet, pelletet, és bojlit használtunk fel viszonylag kis mennyiségben. A készségek beélesítése után azonnal nekiláttunk további felszereléseink elhelyezéséhez és a házikó berendezéséhez, mivel már jócskán belekezdtünk a délutánba.
Motyónk nagy részét a ház egyik oldalán kialakított féltető alatt helyeztük el, aminek tartó oszlopaira még egy ponyvát is kifeszítettünk az eső – melynek erősen lógott a lába- elleni védelem miatt. A pontonon lévő házikó két bojlis ágynak tökéletes méretű volt, de szükség szerint még három is belefér, bár az már kicsit kényelmetlen lenne. Cuccaink rendezgetése közben a közelebbi bójánk András botjának adott egy halat, bár sajnos első potykánk meglehetősen Tesco méretűre sikeredett.
Kis idő elteltével azonban szintén András távolabb lévő botja durrant el egy füstölős kapás formájában, rögtön csónakba is ugrott, hogy fölé menjen a halnak, de az sajnos azonnal belerohant a ponton és bója közötti nagy fába, így ezt a halat elvesztettük. Mivel már erőteljesen kezdett szürkülni az idő és miután úgy döntöttünk, hogy éjszakára a mélyebb bóját is megpróbáljuk, így kivettük a másik botunkat is a távolabbi helyünkről és némi etetés mellett áthelyeztük horgainkat a 18 méteren lévő padra.
{KEP::3529::172::center::Irány a nyílt víz}
Tán még egy óra sem telt el a botjaink áthelyezése óta, mikor a jelzőm kihúzós kapásról adott intenzív jelet, gyönyörű muzsika kíséretében, melyet CS 5-ösöm szolgáltatott hozzá. Mivel ez a bója talán száz méterre lehetett, így kézbe kapva botomat azonnal felvettem a kontaktust vendégemmel, bár halam meglehetősen nyamvadtan engedte magát a stéghez kormányozni. A gyönyörű tiszta vízben - amelyben le lehet látni 5-6 méterre is – mikor látótérbe került a halam meg is lepődtünk, hiszen a gyenge ellenállás ellenére szépnek mutatkozó példánnyal találtuk magunkat szemben. A stég előtt meg is emberelte magát egy kicsit egy-két kirohanás formájában, de érezhető volt a hal erején, hogy még nagyon hideg a víz. Szákolás, fertőtlenítés, mérlegelés, 8 kiló. Nem is rossz, hátha bejön a taktikánk.
{KEP::3530::172::center::Az első szebb halunk}
Az éjszaka további részében azonban azon kívül, hogy istenit aludtunk, mivel nem történt semmi említésre méltó, pedig annak ellenére, hogy elég fáradtak voltunk mind a ketten reményteljesen vártuk jelzőink fülbemászó csipogását. Hát ez nem jött össze. Reggel öt óra tájban keltünk, majd egy finom kávé után újra húztuk szerelékeinket ismét a „sekély” részeket próbálva.
<center>*** FOLYTATÁS *** </center>
Az eredmény erősen hasonlított az előző napira, csak még ritkább kapásokkal és mivel a szomszéd állásra vendégek érkeztek így a 200-ra lévő bójánkat felszedtük, hogy ne zavarjuk őket. Radaroztunk a stégünk másik felére is a parthoz közel, de eredmény igazán itt sem akart mutatkozni. Rosszak a helyek, vagy ennyire nem eszik?
Az időjárás szépen lassan, de biztosan egyre rosszabbra fordult, ami egyenlőre erős dél-keleti szél formájában jelentkezett. Gondolkodásunk közben megállapítottuk, hogy a mellettünk lévő állásokról és a túloldali helyekről mindenki a tó túlsó egy harmadát horgássza és a szomszéd szlovák csapat bizony hozzánk képest elég sűrűn halat produkál. Radarozni kell, nincs mese. Újra nekivágtunk a feladatnak az erős szélben, hogy felfedezzük a tó másik felét is. Meg is találtuk a többi horgász taktikájának okát egy nagy kiterjedésű, viszonylag akadómentes pad formájában, ami több hektáron, kb. 6-7 méteres mélységgel terült el.
Az ugyan egy kicsit riasztólag hatott, hogy ez a terület tőlünk kb. 400 méterre helyezkedett el, de az a tény, hogy 26-ról 6-7-re hirtelen feltörik a meder és ott egy meglehetősen nagy és egyenletes pad van, csábítóan hangzott. Orsó kapacitásunk van, időnk is van behúzgálni, tartalék akkumulátorunk a töltőn, próbáljuk meg, szólt a döntés és már be is került a vízbe a H bójánk, némi etetés kíséretében.
{KEP::3571::172::center::A bójánktól visszafele úton - 400 méter}
Vissza a stégünkhöz a botokért, újra a bójához, megint vissza, közel 40 perc. Nem semmi, csak legyen eredménye ennek a sok erőfeszítésnek. Bíztunk a szerencsénkben és bizakodóan engedtük le orsóinkról ezt a tekintélyes mennyiségű damilt a visszafele úton.
Csalinak két szem 20mm-es boljit használtunk süllyedő és pop-up kombinációban hóemberként. Indításnak úgy döntöttünk, hogy csak két botot húzunk erre a távoli helyre, a másik kettővel tovább erőltettük a közelebbi bójákat. A szerelékünkre Korda körte ólmokat tettünk 120 gr-os súlyban Fox Camo Tubing with Safety Clips-hez csatlakoztatva. Horognak Kamasan B725-ösöket kötöttünk 4-esméretben Kryston Super Mantis 25 librás előkére. Kezdődött a reményteli várakozás, melyet egy kevés jó minőségű vörösbor társaságában töltöttünk el.
{KEP::3573::172::center::Azért így ki lehet bírni}
A Gere pincészet ajándékával még nem is végeztünk, mikor András jelzője megszólalt, azonnal csónakba ugrottunk a matrac és a merítő társaságában és elkezdtük leküzdeni a 400 méteres távot. Ilyen esetben bevágni teljesen felesleges a damil nyúlása miatt, úgy sem lehetne kontaktust teremteni a hallal, tehát maradt a csónakázás és a bizakodás, hogy önakasztós szerelékünk jól működik.
Ahogyan fogytak a méterek a bójánk és köztünk, úgy szaporodtak az orsón a damil alkotta menetek. András út közben többször is beleemelt a botba, de még mindig nem volt értelme, hát már soha nem érünk oda? Halunk is segített nekünk, mert a kapást követően azonnal lemenekült a 26 méteres mélységbe. Na innen volt aztán szép feladat felpumpálni őkelmét.
Ahogyan a damil kezdett közelíteni a csónak felé és egyre függőlegesebben állt megérett az idő a bekeményítésre. Hihetetlen látvány volt ahogyan feltűnt a halunk a mélységből. Már 5-6 méterről látni lehetett a sárgás barna hátát a kristálytiszta vízben. Egy-két fordulás, oldalazás után sikeres szákolás következett, majd horogszabadítás, fertőtlenítés matracba csomagolás és irány a stég.
{KEP::3569::172::center::Kilenc kilós gyönyörűség}
{KEP::3574::172::center::A visszaengedés pillanatai}
{KEP::3575::172::center::Ilyen tiszta a víz}
A nap hátra levő részében fogtunk még egy-egy halat 4-5 kiló közötti súlyban, majd ismét egy eseménytelen éjszaka következett, pedig a távoli bóját most már élesen hagytuk. Vasárnap reggel újra felkeltünk ötkor újrahúzni a szerelékeket és megállapítottuk, hogy még egy bóját kiradarozunk a délelőtt folyamán a távoli részre és mindent egy lapra teszünk fel.
Így is tettünk minek eredményeképpen pár óra múlva már mind a négy botunk a 400 méteres távon volt bevetve. És újra csönd, az időjárás meg folyamatosan romlott. A büfében lévő barométer már 950 alá süllyedt.
„Visszaviszem Ákosnak és Ádámnak a radart” gondoltam és el is indultam a csónakkal a stégjük felé. Éppen adtam ki a csónakból a radart, mikor láttam, hogy András kezében egy bottal küzd. Gyorsan visszaindultam, de a szegény Shakespeare motornak véges volt a teljesítőképessége. Félúton járhattam, mikor látom, hogy András már az összes boton átemelte a zsinórt, de biztosan valami komolyabb hal lehet, mert a szomszéd stégről a szlovák kolléga is már a közelben volt a csónakjával, hogy segítsen neki.
Mire odaértem ők már megszákolták a halat. Az eredmény a halon kívül elkeserítő volt. Ádám még a reggel folyamán szakított egy víz alatti fa miatt és az ő teljes szereléke, ólommal, előkével kompletten a maga 70 centi hosszával ott figyegett a hal erősen megtépett szájában. Valószínűleg a csúszó ólom súlyánál fogva szántotta a vizet miközben úszott halunk és így akadt bele a szerelék András zsinórjába (tehát nem szájba akadt), majd ezt az egészet áthúzta úgy az egyik botomon, hogy a spiccgyűrű előtt két méterrel elvágta a zsinóromat.
{KEP::3570::172::center::A tettes}
A hal súlya pontosan annyi volt, mint a tegnapié, azaz 9 kiló. Csak most a cikk írásakor jöttem rá, ahogyan válogattam a fényképeket és nézegettem őket, hogy András, majd Ádám és végül újra András ugyanazt a halat fogták ki durván 12 óránként. Ha jobban megnézzük a képet látható, hogy a hal oldalán András jobb keze fölött van egy pont és egy valószínűleg faág okozta félköríves sérülés. Ezek a jelek megtalálhatóak pontosan ugyanilyen elhelyezkedésben az előző halon is (A kilenc kilós gyönyörűség című képen).
Íme egy újabb bizonyíték annak a tévhitnek a cáfolására, hogy ha egy pontyot megakasztunk, akkor az egy jó ideig nem táplálkozik. A történetnek azonban volt még egy ritkaság számba menő pontja. Az összekuszált zsinórjainkat elkezdtük szépen módszeresen kivenni a vízből és az épen maradt szerelésemre a stégtől kb. 100 méterre, úgy 10 méter mélyen megtaláltuk felcsavarodva az elszakadt zsinóromat. Így azt is vissza tudtuk venni a tótól. A továbbiakban fogtunk még egy pár darab nagybajuszút 4-6 kg közötti súlyban és hagyományt nem tisztelve a kapások egészen késő éjszakáig szórakoztattak minket.
Legalább megtapasztalhattuk, hogy milyen is a teljesen sötét éjszakában fejlámpa fénye mellett csónakkal utána menni a halnak. Csodálatos!
Másnap már reggel elkezdtük cókmókunkat összerámolni, persze csak szép komótosan. A rámolás alatt volt még két kapása Andrásnak, de nagyobb már nem jött. Mire mindennel végeztünk az eső is elkezdett elég erőteljesen esni, de hát mikor essen, ha nem a pakolás alatt. Természetesen egy csónakba most sem fértünk bele, így a tógazda segítségét újra igénybe vettük, de addig is én elindultam a felmálházott ladikkal a kikötő felé.
{KEP::3576::172::center::Kicsit szomorúan}
{KEP::3577::172::center::Végállomás}
Mivel nem maradt más hátra csak a kocsikba való bepakolás az esőben, így belehúztunk a munkába, majd egy gyors búcsúzkodás után elindultunk hazafelé.
A rövidnek mondható négy nap élményeinek alapján megállapítottuk, hogy ez egy tényleg kemény pálya, ahol nem sétagalopp a horgászat, de megéri a fáradozást, mert nem mindennapi élményben lehet része az ide látogatónak. Számunkra Ecséd egy újabb szerelem lett.
Lakemonster Fishing Team - Varga Tamás
