Már javában benne járunk a tavaszban, bár egy-egy kiadós hidegfronttal azért még megtréfál néha az időjárás. Mint ma. Szerettem volna a kerthelységben ülni, de elég hűvös, borongós az este. Bent az egykor szebb napokat látott presszóban olyan csend honolt, hogy egy jobb ravatalozó is megirigyelhette volna.
A kerek műmárvány kávéházi asztalok üresek, talán öten, ha vagyunk összesen. Az öreg csapos alacsony mokány úriember, akiből az elmúlt 40 év sem tudta kiölni azt, amitől fő és úr a főúr, és vérbeli csapos a csapos. Épp egy napilapban mélyedt el. Néhány nyugdíjazott bányász támasztotta a pultot, a sarokban lévő zenegépen szinte könyörögve pislogtak a fények, a bakelitlemezek unottan porosodtak, már alig volt kíváncsi valaki a 30-40 éves slágerekre. Jó most beülni ide az öreghez. Folyton el akarja adni a csehót, már vagy negyedik éve hirdeti, de sose talál kedvére vevőt. Talán ez lesz az utolsó alkalom.
Még éreztem izmaimban a hátizsák, botzsák, és más málha terhét. Előttem kékes füstbe burkolta magát egy pohár gyöngyöző fröccs. Felfrissít a savanykás hideg ital. A mai horgászat sikertelenségén már nem töprengek. Rossz helyet választottam. Vagy nem ízlett pikkelyes barátaimnak se a kukorica, se a fűszeres, se a halas bojli, a vörös sügeres pelletet is csak olyan ímmel-ámmal kóstolgatták. Majd legközelebb. …a reményhal meg utoljára.
Végiggondolom eddigi pecás pályafutásomat. Tulajdonképpen nem lehet panaszra okom. Nem is panaszkodom, mert alapjában véve azért szerencsésnek érezhetem magam. 14 éves koromban csak egy keletnémet lányt fogtam egy jó mélyen akadt horoggal, majd jó tíz esztendei szünet.
Harmadik éve próbálom újra, és már majd’10 kilós halaim vannak. Mindez jórészt egyedül. De nem a kövér tükrösök, harcos nyurgák, torpedó amurok, nyeszlett keszegek, szúrós sügerek a fontosak most nekem. Ők csupán a zsákmány. Hol szép, hol szerény, hol van, hol nincs. Ők, is fontosak, de talán nem a legfontosabbak.
Most a halakat kergetőkre gondolok. Nem, nem írok horgászt. Mert ugyan ki az? Aki hálóval húzza végig az amúgy is koldusszegény patak vizét, és vinné haza macskaeledelnek a 2-3 centis ivadékot? Vagy én, aki belerúgom a vízbe a hallal teli vödrét, majd anyázunk egy keveset? Vagy a reszketeg kezű nyugdíjas vájár, aki még kijár öreg dióverőivel, de már csak mások bosszantására, mert mindig keresztbe dob valakit? Vagy egyik tanítómesterem, aki megtanított hajszál előkét kötni, szereléket készíteni, és hitvallása, hogy nem a százezres rod podtól, Infinitytől, Dream Makertől lesz valaki bojlis? Vagy a másikat, aki a bojligyúrás örök misztériumába vezetett be, felfedve olyan titkokat, amelyek nem is igazi titkok, csak inkább ügyesen leplezett irígysége sokaknak? Vagy A valaki, aki sleppjén kívül nehezen tűri a vízparton a másikat, konkurenciát, titkai kilesőjét látva benne? Nem tudom. Döntse el ki-ki maga.
Nekem újabban a hozzáállás kezd fontossá válni. Nemrég jöttem meg Merenyéről. Sokan egyszerű ipari víznek, mások paradicsomnak tartják, én talán az utóbbinak. Ott találkoztam egy érdekes mentalitással.
Mikor megérkeztünk, kedvesen fogadott a halőr, bemutatkozott, majd megmutatta az előzőleg lefoglalt helyet. Beszámolt az előző csapat fogásairól, hosszan taglalta a mederviszonyokat, a vízmélységet, a haljárást. Kiürítette a szemetes ládát, majd távozott. Este a büfében jó hangulat volt, nem volt politizálás, nem anyázták a távollévőket, ki-ki mesélt a sikereiről, vagy egészen másról. Amikor aludni mentem, nyugodt voltam, hogy nem lopják el a felszerelésem, nem döntik rám a sátrat. Az már fel sem tűnt a hely jellege miatt, hogy nem néznek rám hibbant csodabogárként, mert bojlival próbálok halat fogni. Mindezt akkor nem is igazán tűnt fel. Csak a csikkel bevetett, szeméttel borított parton járva, üvegszilánkokon taposva, oszladozó haldarabokat látva, más dáridóját elszenvedve.
Ahogy csendesen moralizálok magamban, lassan teljesen sötét lesz kint. Elfogy az ital, elszáll a füst ,elillannak a gondolataim. Csupán egy marad: Bár tudom, hogy még zöldfülű bojlihorgász vagyok, még alig pár vízen jártam, de a módszer, a szelleme, a filozófiája engem magával ragadt. Persze mindebben a halak szerepe sem elhanyagolható, de olyan jó örülni néha a normális, működő, emberi, szép dolgoknak.
Pharysheus
