Amikor leültem megírni a cikket akkor eszembe jutott, hogy Ladányi Tamás már írt a témáról korábban. Azt gondolom azonban, hogy a behordásról érdemesebb részletesebben is írni, mivel többször is tapasztaltam a saját bőrömön, hogy ez az egyszerű művelet mennyire bonyolult tud lenni, ha nem optimalizáljuk a folyamatot.
Miért szükséges a behordás?
Általában két ok miatt érdemes dobás helyett a behordást választani:
1. Ha olyan helyen horgászunk, ahol a halak közel tartózkodnak egy akadóhoz vagy nádfalhoz, akkor indokolt lehet a szerelék behordása. A Derítő tó tipikusan ilyen horgászvíz, hiszen egy ilyen tuskós, akadós vízben a halak az akadók környékén mozognak és a legtöbbször az akadó-sortól 2-3 méterre kell letenni a szereléket. Ha csak 40-50 méterre horgászunk, akkor képesek lehetünk akár 2 méter pontossággal is dobni, de 70-80 méterről ez már nem olyan egyszerű.
A holtágakon a halak általában a nádas előtti néhány méteres sávban mozognak, amit 40-50 méteres szélesség esetén nehéz pontosan eltalálni. Ilyen helyzetben jobban járunk, ha dobás helyett a behordást választjuk, mert ha véletlenül a nádra dobtunk és elkezdjük tépni a szereléket, esetleg csónakázunk az elakadás miatt, akkor rosszabbul járunk, mintha szép csöndben behordtuk volna a szereléket.
2. A behordás leginkább azokban az esetekben indokolt, amikor nagy felületű vízen horgászunk. A 70-100-400 hektáros kavicsbányák és völgyzárógátas tározók pontosan ilyen vizek. Alapeset, hogy a halak nem szeretik a horgászok zaklatását, és ha tehetik, akkor kikerülik a dobótávolsággal elérhető részeket. Az sem biztos, hogy a halak a legideálisabb életfeltételeket az általunk dobással elérhető parti sávban találják meg.
Egy kavicsbányán elég gyakran előfordul, hogy egy nagy kagylópad vagy egy szúnyoglárva telep több száz méterre található a parttól. Ilyen esetben a halak bolondok lennének a mi etetésünket enni, hiszen a természetes táplálék mindig több és jobb, mint amit mi tudunk felkínálni.
A margóra kívánkozik: sok horgász azt gondolja, hogy az általa beszórt etetőanyag fogja a halakat a meghorgászott helyre csalogatni. Az igaz, hogy a pontyok alapvetően lusta lények, és ha ingyen kaja van kilátásban, akkor szívesen potyáznak, de ne gondoljuk, hogy egy 100 hektáros tavon a horgászok által beszórt kaja versenyezhet azzal a táplálék mennyiséggel, amit a tó biztosít a halaknak. Ne várjuk tehát, hogy a halak kijönnek hozzánk dobótávra egy kis kukoricáért, ha pl. 100 méterrel arrébb egy frankó kagylópadot találhatnak.
Nem hiszem, hogy a felsorolt eseteken kívül érdemes lenne a behordással kísérletezni. Azonban sok bojlis van, aki nem tud dobni, vagy a fárasztási élmény miatt inkább puha botokkal szeret horgászni. Ők inkább a behordást részesítik előnyben, még egy olyan horgászvízen is, ahol nem szükséges a behordás. Ha tehát egy átlagos horgászvízen pecázunk, akkor nem javaslom a csónakos behordást, mivel a tapasztalatom alapján a csónakot és az ezzel járó zörgést érzékelik a halak.
Még egy kifogást szoktam hallani azoktól, akik a behordást pártolják. Életszerű hiba, hogy a bojlis szerelék a nagy dobás hatására felcsavarodik és esetleg órákig ülünk a vaktöltény felett… Én mégis azt gondolom, hogy manapság már nem nehéz olyan szereléket összeállítani, mely minden 10 dobásból csak egyszer akad fel. Azt gondolom, hogy többet nyerhetünk azzal, ha nem zaklatjuk a halakat csónakázással, mint amennyit bukunk azon, hogy néhány órát felcsavarodott előkével horgászunk.
Milyen távolságra horgásszunk?
Tipikus horgászbetegség: „minél távolabb, annál jobb”. Szinte minden behordós horgászvízen felütötte a fejét ez a gigantomán bojlisbetegség. Hogy miért? Mert a friss bojlisok ezt látják az „öreg rókáktól”, akik meg ezt látták friss bojlis korukban másoktól. Nem tudom ki kezdte a sort, de alapvetően hibás az a nézet, hogy minél messzebb horgászik valaki, annak jobb halakat foghat.
Nem egy embertől hallottam, hogy pl Palotáson érdemes akár 100-120 méterre is horgászni a parttól, hiszen a fogás nem a távolságtól függ, hanem attól, hogy jár arra a hal vagy sem. A behordásnál tehát azért vigyük be messzire a szerelékünket, hogy olyan helyeket érjünk el, melyeket dobótávolsággal nem. Keressük a töréseket, akadókat, kagylópadokat, szúnyoglárva és/vagy tubifex telepeket.
Foglalkozzunk egy kicsit a behordás etikájával is!
Sok bojlis vízen szinte lehetetlen horgászni, mert a horgászok nincsenek tekintettel a többi bojlisra és parti horgászra. Egy bojlis egyetlen 20 méteres helyről kb. 200-300 méteres partszakaszt tud lefogni, hiszen a zsinórok legyezőszerűen terülnek szét a középpontból, mely jelen esetben a rod-pod.
Az utóbbi években Palotáson rendszeresen gondot okoz, hogy a pecások túl közel húznak egymáshoz, illetve tökéletesen figyelmen kívül hagyják a többi horgász szempontjait.
Elmondok egy történetet, ami néhány hete esett meg velem. Pénteken érkeztünk meg Palotásra, a tóra kirakhatták volna a megtelt jelzést, de azért mi is próbálkoztunk, ha egyszer volt foglalásunk. A nyaralós oldalon találtunk helyet magunknak, de nem mertünk beülni az egyetlen szabad lukba, mert a helyünk jobb oldalán kb. 200 méterre a parttól egy bóját pillantottunk meg. A parton topogva azon gondolkodtunk, hogy vajon honnan húzhattak ilyen bénán… Ha balról húztak ránk, akkor a zsinór pont előttünk megy el, ha jobbról, akkor marad 50 méter helyünk 4 botnak. A tanakodást tett követte, megkérdeztem mindkét csapatot a két oldalunkon, de a bójáról nem tudtak semmi.
Végül beültünk a csónakban és beraktuk a bójákat a fennmaradó 50 méteren. Éppen a bójákat pakoltuk, amikor a szemben lévő partról egy csónak közeledett felénk. A csónak nem pontosan szemből indult, hanem a velünk pontosan szemben lévő helytől kb. 200 méterre balra lévő lukból.
Nem értettük a dolgot, de a csónak egyre közelebb jött, végül megállt a bója felett és az ismeretlen bojlis már be is rakta a szereléket a vízbe és megindult a part felé. Szemmérték alapján kb. 350 méter volt a távolság a bója és a helyük között, nem beszélve róla, hogy a szemben lévő oldalon kb. 10 horgászállás előtt futott végig a damiljuk.
Szóvá tettük a dolgot és azt a választ kaptuk, hogy amikor ők hétfőn (akkor péntek volt) megjöttek, csak itt volt hely. A bóját kérésünk ellenére nem vették ki és a bojlis teljesen nyugodtan kievezett a partra…
Ezzel a kis történettel csak azt akarom mondani, hogy a behordás állandó vitaforrás Palotáson és a hasonló vizeken. Többször hallottam, hogy a vita nem egyszer a tettlegességig fajult. Azért, hogy az ilyen atrocitásokat elkerüljük és ne tegyük tönkre más bojlisok várva-várt túráját, a következő ajánlásokat fogalmazom meg:
Behordási technika
Behordás két módszerrel lehetséges. Csónakkal, vagy etetőhajóval.
Ha etetőhajóval hordunk be, akkor a maximális hatótávolságunk kb. 200-250 méter lehet. Ez már rizikós távolság, mivel a rádióhullámok a vízen sokkal jobban elnyelődnek, mint a szárazföldön, így ha a hajónk a szárazföldön kb. 300 méterről irányítható, a vízen a maximális távolság akár a felére is csökkenhet.
Több etetőhajón van előkészített hely, ahova a horgot akaszthatjuk, de a házi sufnituning hajókkal dolgozunk, akkor a puttonyba is berakhatjuk a cuccot. Arra vigyázzunk, hogy a hajócsavar mindig tisztes távolságban maradjon a zsinórunktól, hiszen nem csak a szereléket bukhatjuk, hanem a hajó motorját is leégethetjük, illetve blokkolhatjuk a tengelyt és a hajónk esetleg a vízen marad.
Az „igazi” csónakkal végzett behordás látszólag egyszerű művelet, mégis érdemes néhány részletre kitérni.
A vándorhorgász bojlisok számára fontos, hogy a csónak könnyen szállítható legyen. Ezért a bojlisok általában kétféle csónakot használnak. Felfújható „gumicsónakot” vagy könnyű műanyag csónakot. Mindkét típusnak megvannak az előnyei és a hátrányai.
A gumicsónak csomagtartóban szállítható, viszonylag könnyű és igen stabil jószág. Hátránya, hogy ha köveken húzzuk vonjuk, akkor előbb utóbb ki fog szakadni az alja. Másik hátrányuk, hogy a legtöbb gumicsónaknak nincsen schwertje, tehát az oldalszél sodorni fogja a könnyű csónakot. A kispénzű bojlisok számára az egyik legnagyobb hátrány, hogy a vastag fal miatt az evezés általában igen problémás egy gumicsónakból.
Kétféle gumicsónak létezik. Az egyik a hagyományos strandcsónak vastagabb verziója. Kb. 30-40.000 Ft-ért juthatunk hozzá egy ilyen típushoz. Ezeknek a csónakoknak az a hátrányuk, hogy nem merevaljúak, így sérülékenyebbek és nehezebb belőlük evezni, mivel a csónak aljába ülünk (ha sáros vagy vizes lábban lépünk be, akkor még inkább kellemetlen a helyzet).
A merevaljú gumicsónakoknál stabilabb jószágot nehezen tudok elképzeli. A Yamaha, Zodiac, Allroundmarine csónakokból szinte lehetetlen kiborulni. Ezeknek a vízi eszközöknek a legnagyobb hátrányuk az áruk. Egy jó merevaljú csónak kb. 150-200.000 Ft-ba is belekerülhet, de ezért az árért komoly falvastagságú, stabil csónakot kapunk. A gumicsónakok hihetetlenül csendes jószágok, így egyik legnagyobb előnyük, hogy szinte teljesen hangtalanul tudjuk a szereléket behordani.
Én magam egy könnyű műanyag csónak mellett tettem le a voksom. Ennek egy oka volt, nem szeretem állandóan mosogatni a gumicsónakot és a felfújás-leeresztés procedúrát is hosszadalmasnak találom. A műanyag, üvegszálas csónakok előnye a szinte örök élettartam, a hullámok (magas oldalfal) és az oldalszél elleni védelem (scwhert vagy más néven kiel). Egy 3 méter körüli csónak legfeljebb 50-60 kiló, így két horgász kényelmesen fel tudja pakolni az eszközt a tetőcsomagtartóra.
A műanyag csónakok egyik hátránya az ár. Egy ilyen 3-3,5 méteres csónak újonnan legalább 70-80.000 Ft-ba kerül és akkor még trepnit nem is készítettünk a csónak aljába. A másik hátrányt az a kockázat jelenti, ami akkor következik be, ha a csónakot nem kötöttük fel rendesen az autó tetejére. Erről azonban jobb nem is beszélni. :]
Mindegy, hogy milyen csónakunk van, a szereléket két módon juttathatjuk el a bójáig. Evezve, vagy elektromos motorral. Ha evezünk, akkor minimum két ember kell a behordáshoz és a fárasztáshoz. Ha motorunk van, akkor egyedül is boldogulhatunk.
Behordás evezéssel
Alapszabály: a csónak egy emberrel gyorsabban megy, mint kettővel. Ez főleg az evezésre igaz, mert ott a saját bőrünkön tapasztalhatjuk az erőhatásokat. Két személlyel kb. kétszer annyi idő behúzni, mint ha egyedül végeznénk a feladatot.
A legjobb megoldás, ha az egyik horgász a parton tartja a botot (és közben spanolja a zsinórt, amennyire csak lehet), míg a másik beevez az ólommal. Ha így húzunk be, akkor vigyázzunk arra, hogy a csónakos ember a lehető legegyenesebb vonalba haladjon a bója felé és ne csónakázzon el a többi zsinór felett, mert a damil egyszer eléri a fenékiszapot, akkor onnantól már nagyon nehezen áll be egyenesbe.
Ha egyedül vagyunk és csak evezőnk van, akkor sem kell kétségbe esnünk. Ilyenkor a botot vigyük be magunkkal, tegyük le a szereléket és evezzünk ki. A zsinór túlzott lepörgését megakadályozhatjuk, ha a bothoz lazán hozzákötjük a damilt egy cipőfűzővel. Semmiképpen se a nyeletőfékkel dolgozzunk, mert a harmadik kör után kidobhatjuk az összetekeredett zsinórt! Szélcsendes időben akár 200-250 méterre is húzhatunk ilyen módszerrel, de ha oldalszél van, akkor inkább kérjünk segítséget, mert hatalmas hasa lesz a zsinórunknak.
Behordás motorral
A motoros behordás a világ legegyszerűbb dolga. Ha van motorunk, akkor vigyük be a botot magunkkal, tegyük le a szereléket a bójához, majd a térdünkön elfektetett botot a szabad kezünkkel kényelmesen megtarthatjuk, míg a másik kezünkkel a motort kezeljük.
Ha szél van, akkor érdemes a fenti módszert alkalmazni, tehát a szereléket kézben visszük magunkkal, miközben a társunk a partról biztosítja, hogy a szél ne tudjon nagy hasat fújni a zsinórba.
Csalicsere
Ha nagy távolságra horgászunk, akkor érdemes meggondolni a csalicsere időpontját. Ha kavicsbányán horgászunk és a fenék nem iszapos, akkor a bojli nem lesz büdös az iszaptól, így ráérünk naponta egyszer bojlit cserélni. Hallottam olyanról, hogy a Gyékényesen horgászó bojlisok esetenként 2 naponta cserélnek bojlit. (ha békén hagyják őket a fehérhalak).
Palotáson általában kétszer cserélek bojlit egy nap alatt. Valamikor délelőtt és másodjára naplemente előtt. Ha ketten vagy többen horgászunk egymás mellett, akkor kalkuláljuk be, hogy botonként akár 10-15 perc is lehet egy menet és kellemetlen, ha az utolsó szerelékeket már sötétben kell rendezni. :] Mi is nem egyszer jártunk úgy, hogy valami hiba csúszott a folyamatba (mondjuk egy gubanc, vagy új szerelés) és sötétben húztuk be az utolsó szerelékeket. Ez természetesen kivitelezhető, de jobb világosban foglalkozni az ilyen dolgokkal és az est leszálltával már csak a sörözésre kell koncentrálni.
Háromfán bevált módszer, hogy csalicseréhez a botot nem viszik magukkal a horgászok, hanem csak a zsinórt tartják kézben és így motoroznak a szerelékig. Ott a szereléket felemelik, lecserélik a csalit és már dobják is vissza a vízbe az új bojlival ékesített szereléket. Takarékos megoldás :]
Eszközök
A bojlizás rendkívül eszközigényes sport, a behordás még inkább az! Néhány praktikus tanács az eszközökkel kapcsolatban.
Motor
Az előbb már szó esett a motoros behordás előnyéről. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen méretű motorra van szükségünk. Sok bojlis szenved az ún. „50 librás betegségben”. Az elektromos motorok tolóerejét angolszász mértékegységben adják meg a gyártók, és általában az 50 librás a hazánkban kapható legerősebb változat. Sok bojlis ezért kérdés nélkül a legerősebb motort választja.
Az erős motornak tényleg lehet jelentősége. Az idén ősszel megrendezett balatoni bojlis versenyről hallottam, hogy az egyik versenyző gyengének találta az addig megelégedéssel használt 35 librás motorját. Való igaz, hogy erős szélben és hullámzásban – egy Balaton méretű vízen – a 35 libra gyenge lehet, de egy átlag magyar vízen felesleges az 50 librás, amúgy jóval drágább motor. (Nem beszélve róla, hogy a motor mérete meghatározza az áramfelvételét is, tehát egy nagyobb motor hamarabb leszívja az akksit.)
Bot
Ha behordunk, akkor szinte teljesen mindegy, hogy milyen keménységű botokkal horgászunk, hiszen a bot dobási képessége nem számít. Én azt vallom, hogy behordós pályán finom pálcákkal játszadozzunk, mert dobnunk úgy sem kell és a fárasztás során egy puhább bot több élményhez juttat minket még kisebb halaknál is.
Az erősen bojlizott vizeken a halak szája sebes, esetleg deformálódott. A puha bot jobban követi a hal mozgását, így a horogseb nem tágul és a halat nagyobb eséllyel foghatjuk meg. Manapság már meglehetősen olcsón lehet minőségi botot vásárolni, így azt gondolom, hogy ha gyakran horgászunk behordós pályán, akkor lehet célunk 2 dobó és 2 behordós bot készleten tartása.
Orsó
Végre egy terület, ahol az extrém nagy dobbal (és súllyal) rendelkező orsóknak végre hasznát vehetjük! A magyar bojlisok imádják a nagy dobú orsókat. A kiállításokon mi bojlisok úgy gyűlünk a Shimano és Daiwa cég extrém dobmérettel ellátott orsóira, mint a darazsak az édes körtére. :] Ezt a vonzalmat a gyártók is felismerték, és idén év elején jó néhány kisebb gyártó is piacra dobta a saját nagy dobú orsóját (Spro, Okuma).
A nagy távolságra történő behordás tényleg az a terület, ahol a nagy dobú orsóknak van létjogosultságuk. Egy Bigbaitrunner LC vagy egy Infinity 5500 BR dobján 600 méter 30-as zsinór simán elfér, így ha az elektromos motorral véletlenül összeszedtük a zsinórunkat, akkor sem kell hazamennünk, mert a dobon marad elég damil a folytatáshoz. :]
A nagy dobú orsó további előnye, hogy ha a dobról hiányzik 200 méter zsinór, akkor sem hurkásodnak be az lejjebb lévő méterek. A 200-250 méter szinte bármelyik kisebb méretű orsóval elérhető (kisebb méret alatt mondjuk egy Aero 6000 GT-t értek), de ilyenkor az utolsó méterek elég hurkásan fognak kinézni, mely rontja a kontaktust a kapás során.
A nagy dobú orsó további előnye, hogy egy hajtókarnyi fordulattal kb. 1 méter zsinórt tekerhetünk fel. Ha egyszer háromszor 200 méter zsinórt kell majd egyszer feltekernünk egy 60-es orsóval, akkor értékelni fogjuk ezt a tulajdonságot is. :]
Külföldön egyre nagyobb divat, hogy a bojlisok multiorsókat használnak behordáshoz. A multiorsó előnye a hihetetlenül megbízható fékrendszer, és az az extra tulajdonság, hogy a zsinór egyáltalán nem csavarodik a behúzás közben. Magyarországon egyelőre csak a külföldről idelátogató bojlisoknál lehet multiorsókat látni, de azt gondolom, hogy a jövő évek divatja lesz a multiplikátor. Ha a multi mellett döntünk, akkor azt javaslom, hogy a könnyebb - grafitházas - orsókat részesítsük előnyben, mivel a pontyhorgászatnál nincs olyan erőhatás, mint a harcsázásnál és egy full fém multi súlya akár annyi is lehet, mint a nem éppen könnyű Ininity Br5500 vagy Banax Helicon orsók súlya.
Damil
Egy normál 30-31-es monofil zsinór 100 méteren képes 2-5 métert is nyúlni. Ez azt jelenti, hogy 200 méterről igen nehéz helyzetben vagyunk, ha be akarunk vágni egy halnak, mivel a bevágás erejét a zsinór nyúlása részben el fogja venni. (Erről később a Kapás, bevágás, fárasztás részben)
Azt gondolom, hogy egy hagyományos magyar pályán nincs szükségünk speciális zsinórra, hiszen Magyarországon kevés víz van, ahol extrém – 400-500 méteres – távolságra kell behúzni a szereléket.
Természetesen vannak olyan tavak a világban, ahol ilyen extrém távolságra kell behordani. Franciaországban az Orienten nem ritka a 400-600 méteres behordás sem. Néhány évvel ezelőtt a Fox Dragon néven olyan monofil zsinórt fejlesztett ki, melynek 100 méteren 1 méter alatti nyúlása volt. A Fox katalógusát böngészve úgy tűnik, hogy ezt a zsinórt jelenleg már nem gyártják, de jó tudni, hogy erre a problémára is van megoldás.
Az én választásom a Daiwa Infinity Duo Line, mely pár éve jelent meg külföldön és manapság már itt-ott hazánkban is kapható. Ez a zsinór alacsony emlékező képességgel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy a nyúlást „elfelejti” és regenerálódik. Ez a tulajdonság előnyös, ha nagy távolságra horgászunk. Sokak kedvence a Berkley Trilene Big Game zsinór, mely nekem egyáltalán nem jött be behordásnál, mert a damil túlságosan lággyá válik a vízben.
Ólom
Behordáshoz teljesen mindegy, hogy milyen típusú ólmokat használunk. Dobáláshoz én kizárólag inliner ólmot használok, mivel ez a típusú szerelék elvileg kevésbé csavarodik, de behordásnál akár oldalólmos szereléket is alkalmazhatunk. Az oldalólmos szerelék előnye, hogy elakadás esetén a biztonsági kapocs kinyílik és van esély a szerelék kiszabadulására.
Manapság igen divatosak lettek a fúrt kavicsok, melyek a fáma szerint kevésbé feltűnőek, mint egy szinterezett ólom. Nem voltam még ponty, így nem tudom, hogy egy terepszínű ólom miért lenne feltűnő a vízben, de ha biztosra akarunk menni egy kavicsbányán, akkor használhatunk kavicsot is nehezékként, hiszen úgy sem kell dobnunk…
Sokan azt gondolják, hogy nagy távolságra nagy ólmot kell használni. Ez részben igaz, de egy közepes méretű tavon az extrém méretű ólmokra semmi szükség. Egy időben 140 grammos ólmot használtam Palotáson, majd rájöttem, hogy az iszap miatt a 100-110 grammos változat is tökéletesen megáll, még erős szélben is.
Háromfán más a helyzet. Ott nagy jelentősége van annak, hogy a gyökerek között az ólom egy helyben maradjon, ezért ott esetenként 200 gr körüli ólmot is használnak, hogy a szél hatására bemozduló töklevelek ne tolják el a szereléket az etetésről.
Franciaországban egészen extrém méretű – 300-400 gr-os – ólmokat is használnak, de csak olyan helyen, ahol 400-500 méterre kell behúzni.
Egyéb apróságok
A fentiekben felsorolt eszközökön kívül van még néhány olyan apróság, melyek nem jelentenek komoly költséget, mégis igen hasznosak tudnak lenni a behordásos horgászatnál.
Nekem nagyon fontos, hogy milyen csöndben tudjuk a szereléket a bójához juttatni. Főleg éjszaka van nagy jelentősége, hogy az etetésen tartózkodó pontyokat mennyire zavarjuk meg. Még nádi horgász koromban alkalmaztuk azt a trükköt, hogy a csónak alját egy régi, rossz padlószőnyeggel borítottuk be. A padlószőnyeg tompítja a nyikorgó trepni hangját, és ha valamit leejtünk, akkor a koppanás nem hallatszik messzire.
A behordásos horgászatnál az éjszakai behúzás a legkellemetlenebb feladat. Sötét van, az ember nem látja a zsinórokat, és ha nem vagyunk ügyesek, akkor a motorral, vagy az evezővel összeszedhetjük a damilokat. Ilyenkor jön az anyázás, veszekedés. Erre a problémára jelent megoldást az ún. backlead ólom használata. A backleadet a spicc elé kell tenni, így a zsinór teljes hosszán a fenéken fekszik.
A backleadek közül a legnépszerűbb a Fox zsinórsüllyesztője, mely három különbző méretben kapható. A legkönnyebb kb. 30 gramm, a középső 50-60 gr között van, a legnehezebb pedig kb. 80 grammos. A Fox backleadek előnye, hogy kapás közben viszonylag könnyen kipattan a zsinór az MK2 swingerekhez hasonló mágneses kapocsból.
150-250 méteres behúzásnál az 50-60 grammos változat használatát javaslom, mivel ezt a súlyt egy hevesebb kapásnál könnyen megmozdítja a hal. (Az ólom még a vízből is kiemelkedhet, mint egy csipesz kapásjelző) Arra érdemes vigyázni, hogy ha kagylós, vagy kavicsos aljzat, akkor nem érdemes zsinórsüllyesztőt alkalmazni, mivel használatával megnövekszik a zsinór sérülésének veszélye, hiszen a zsinór végig a fenéken fekszik.
Az országos horgászrend szerint a horgászállást jól látható módon ki kell világítani. A legtöbb - bojlisokat fogadó - vízen ezt az 1970-ből megmaradt buta szabályt nem kérik számon. (Megjegyezem, hogy én sem szeretem egész éjszaka a gázlámpát égetni, hogy a táborban bóklászó egerek jól lássanak… Én úgy is alszom)
Szerintem csak egy ok miatt érdemes kivilágítani a horgászhelyet:
Tavaly szeptemberben történt, hogy először jártam Palotáson. Későn érkeztünk, a pakolással elment rengeteg idő… Már sötét volt, mire az első szereléket behúztuk, és útban voltunk a part felé, amikor azt láttuk, hogy szinte minden lukban van egy lámpa.
Mi egy gázlámpát használtunk, aminek a fényét nem lehetett megkülönböztetni a többi horgász lámpájának a fényétől. A lehető leglassabban motoroztunk ki a partra, nehogy rossz nádlukba érkezzünk a bottal, zsinórral, csónakkal.
Azóta minden behordásos helyen egy piros fényű cateye villogót használok. Egy led-es kerékpár lámpa fénye akár 300 méterről is látszik és a villogó egy garnitúra elemmel akár egy hetet is működik. Sötétedéskor bekapcsolom a villogót és csak hajnalban kapcsolom ki, amikor már felkelt a nap. Ha többen horgászunk egymás mellett, akkor minden rod-podra teszünk egy-egy villogót, hogy sötétben is képesek legyünk meghatározni, hogy a zsinórok merrefele húzódnak.
Korábban többször előfordult, hogy bevágás után a hal nem akadt meg, vagy fárasztás közben akadt le. Ilyenkor mit tesz a bojlis? Kievez a partra, felcsalizza a szereléket, magához vesz egy adag bojlit/pelletet, visszaevez és utána megy aludni.
Nem szeretem a felesleges köröket, ezért egy kis vödörben előre bekészítek egy plusz előkét, fűzőtűt, stoppert, bojlit és pelletet. Ha kisebb pontyot fogok, akkor már a csónakban fertőtlenítem és mehet is vissza a vízbe, illetve ha leakad egy hal, vagy nem akad meg a bevágáskor, akkor sem kell kimennem a partra, mert minden eszköz rendelkezésre áll a csónakban is.
Nincs szükség arra, hogy egy teljes horgászládát befogjak, elég ha egy vödörben bekészítünk egy adag etetnivalót és a szükséges eszközöket. Ha van egy speciális horgász övtáskánk, akkor duplán jól járunk, hiszen mindent egy helyen tarthatunk és az övtáskát nem nagy dolog felkapni kapás közben. Arra figyeljünk, hogy ha a vízen akarjuk ellátni a halakat, akkor egy matracot tegyünk be a csónak aljába (ez amúgy is hasznos, ha olyan pontyot fogunk, melyet ki akarunk vinni a partra) és fertőtlenítő is legyen nálunk.
Radar, GPS
Egy halradar vagy egy GPS nem feltétlenül szükséges a bojlizás és behordás során, mégis azt gondolom, hogy érdemes ezekről az eszközökről is beszélni egy kicsit. A tengeri horgászattal ellentétben a sekélyebb édesvízeken a halradarokat nem a halrajok megkeresésére, hanem inkább a fenék feltérképezésére használják a horgászok.
Eltekintve néhány speciális területtől – pl harcsahorgászat – a halak sokszor nem is láthatók a radaron, illetve ha mégis láthatók, akkor nem tudjuk megmondani, hogy milyen fajtáról van szó. A ponty ráadásul a legritkább esetben várja be a radaros horgászt. Próbáljuk csak ki, hogy a működő radar alá beállunk a vízbe. A radarhullámokat mi is érezni fogjuk kellemetlen pattogó hangok formájában. Nem vagyok biológus, de azt gondolom, hogy egy vízi lény, még kellemetlenebbül érezheti magát a radarkúpban.
Nem akarok komoly fejtegetésbe belemenni a radarokkal kapcsolatban, ezt majd később fogjuk megtenni itt a Stég Magazin oldalain. Egyelőre annyi a lényeg, hogy egy megfelelő radar megkönnyíti az ismeretlen vízen való tájékozódást és segít megtalálni az alkalmas horgászhelyet.
Ha nagy területű, mély vízen – mondjuk egy bányatavon – horgászunk, akkor sokszor még bóját sem tudunk kitenni a mély víz miatt. Ilyenkor egy radar és/vagy egy GPS hasznos lehet egy jó törés újbóli megtaláláshoz.
A radar segítségével visszatalálhatunk a megfelelő töréshez vagy púphoz és ha olyan minőségű készülékünk van, akkor akár azt is láthatjuk, hogy hova tesszük a szereléket. Ez természetesen radar függő, és ha ilyen funkciót szeretnénk, akkor egy nagy felbontású, alacsony látszószögű radarra lesz szükségünk, mely általában a drágább változatok sajátossága.
Sok pontyos vízen egy GPS-nek is hasznát vesszük. A GPS segítségével néhány méter pontossággal tájékozódhatunk és bár a GPS-el egy törést nem fogunk megtalálni, de némi rásegítő tapogatással vagy radarral már könnyen megtaláljuk újra a nyerő helyet. Vannak olyan pecások, akik pl Palotáson és Merenyén évek óta ugyanazon a helyen horgásznak, mivel a nyerő helyeket eltárolták a GPS készülékükbe. Hogy ez a módszer mennyire hatékony, arról nem szól a fáma…
Egy barátom a Balatonon nem bójázik, hanem egy GSP-el tájolja be az etetés helyét. Ha a rod-pod és az etetés helyét letároljuk a GSP-ben, akkor akár teljes sötétben is megtalálhatjuk a horgászhelyet. Magam is követtem már el ilyen próbálkozást és 2-3 méteres pontosságot értem el 120 méteres távolságnál.
Kapás, bevágás, fárasztás
Ha 200-300 méterre horgászunk, akkor a kapás, bevágás, fárasztás folyamata némiképpen eltér attól, mintha dobálós pályán horgásznánk.
Alapszabály: minél több zsinór van a vízben, tehát minél messzebb horgászunk, annál kevésbé fogjuk tisztán „venni” a kapást. Behordós pályán is ugyanúgy használnunk kell a nyeletőféket, de statisztikailag kisebb esélyünk van arra, hogy a kapás füstölős lesz, mintha 40 méterre horgásznánk. (Ilyen nagy távolságból a zsinór nyúlása miatt még azt is megúszhatjuk, ha elfelejtjük bekapcsolni a nyeletőt). Behúzásnál törekedjünk rá, hogy minél kisebb hasa legyen a zsinórnak, mert a nagy lógástól a finomabb kapást esetleg észre sem vesszük majd. Ha nagy szél van, akkor is fordítsunk megfelelő figyelmet a zsinór hasának csökkentésére, lehetőleg még azelőtt, hogy a zsinór több száz méter hosszan beleült az iszapba. Ha ilyenkor kezdünk spanolni, akkor el fogjuk húzni az ólmot az etetésről.
Ha kapásunk van, akkor két módszer közül választhatunk. Bevágunk a partról, vagy csónakba szállunk és óvatosan felszedjük a zsinórt, majd csak akkor vágunk be, ha már közelebb járunk a halhoz.
Mindkét módszernek megvannak az előnyei és a hátrányai:
Ha a partról vágunk be, akkor a kint lévő zsinór nyúlása elnyelheti a bevágás erejét. Másodjára általában már nem merünk majd bevágni – ezt tapasztalatból mondom – és lehet, hogy az első bevágás nem volt elég… A másik ok: ha megijesztjük a halat, akkor az hirtelen kitörhet oldalirányba, amit nagy távolságról nem tudunk kontrollálni, így összeszedhetjük a többi zsinórt, főleg ha nagyobb pontyot akasztottunk, mely a fenék közelében mozog.
A másik módszer szerint nem vágunk be azonnal, hanem a botot kézbe fogva motorozunk a hal felé és óvatosan felszedjük közben a zsinórt. Ilyen esetben a bevágás hatékonyabb lesz, kivéve ha a ponty a kapás után meg tud szabadulni a szereléktől. (Ne felejtsük, hogy nem vágtunk még be, csak az ólom húzta be a horgot a hal szájába, ami még nem biztos, hogy szakállas akadást eredményez)
Mindkét módszert alkalmaztam, mindkettő működik, de én nem tudom eldönteni, hogy melyik a célravezetőbb. Mindenki válasszon maga a saját tapasztalatai alapján!
A kapások alapján nehéz megmondani, hogy mekkora hallal lesz dolgunk. Ezért azt javaslom, hogy ne kezdjük a halat a partról fárasztani. Több ok miatt tanácsolom ezt a kényelmetlenebb megoldást:
Erősen meghorgászott vízen a halak szája sajnos erősen deformálódik az állandó C&R miatt. Ha nagyon keménykedünk a hallal – és a partról húzzuk magunk felé – akkor életünk halát bukhatjuk egy sebes száj, vagy egy rossz akadás miatt.
Én szinte minden kapás után vízre szállok és próbálok minél közelebb kerülni a halhoz. Mivel a csónak közeledik a halhoz és a hal esetleg felénk úszik, ezért csak akkor érzékeljük majd, hogy mekkora ponttyal van dolgunk, ha már egészen közel járunk.
Fárasztás közben a kisebb hal könnyebben elárulja magát. Ha ideges ütéseket érzékelünk a botvégen, akkor az arra utal, hogy tescos pontyot akasztottunk. Ilyenkor kicsit keményíthetünk, hogy rövidítsük a fárasztást. A keményítés nem azt jelenti, hogy keszon és tépjük szét a hal száját. A kisebb hallal is legalább úgy bánjunk, mint a 10 kg feletti példányokkal!
Ha a húzás állandó és nem érezzük a rúgásokat, akkor érdemes megtudni, hogy mekkora hal van a zsinór másik végén, mielőtt elkezdjük keményen húzni. Többször tapasztaltam, hogy a mozgó csónak miatt csak akkor éreztem meg a hal súlyát, amikor már csak 2-3 bothossznyi zsinór volt a vízben és megpróbáltam megemelni a halat. Ilyenkor egy nagyobb ponty biztosan keményen tartja a mélységet, főleg a fárasztás első részében.
A csónakos fárasztás mindig tovább tart, mint a parti móka, mert nem tudunk annyira ellen tartani a halnak. Ez egyébként hasznos is, mert a csónak jól kompenzálja a viszonylag kemény bot durvaságát vagy a horgász ügyetlenségét és egy nem várt kirohanást is megúszhatunk, mert a mozgó csónak miatt van időnk lazítani a féken.
A fárasztás általában két embert igényel, de egy jó elektromos motorral egyedül is boldogulhatunk. Fárasztás közben ne hagyjuk, hogy a hal oda vissza vontasson minket. Tekintsük a csónakot egy viszonylag stabil stégnek a víz közepén és tartsuk a pozíciónkat a parthoz viszonyítva. Ez azért fontos, hogy a hal ne tudja bejárni a teljes tavat, míg végre talál magának egy víz alatti akadót.
Ha szélben fárasztunk, akkor törekedjünk arra, hogy a szél ne fordítsa keresztbe a csónakot. Akkor cselekszünk helyesen, ha a csónak orra mindig a szél felé mutat, és a halat a farnál fárasztjuk. (ha elektromos motorral fárasztunk, akkor a hal inkább valamelyik oldalnál mozogjon)
A szélirány azért fontos a fárasztás közben, mert ha már a szákolásnál tartunk, akkor a szél inkább a hal fele toljon minket, mint tőle elfele. Egy 10 kg feletti halat már nehézkes magunk után vontatni, vagy esetleg megemelni és életünk halát bukhatjuk a fárasztás legveszélyesebb részénél, ha komoly szél fúj. Ha nincs motorunk, akkor a halunk múlhat rajta, hogy mennyire rutinos evezősünk van.
Magam is tapasztaltam, hogy a horgászok háromnegyede soha nem evezett komolyabb szélben – legfeljebb a Városligetben májáliskor – és kell némi idő, míg valaki stabil tudásra tesz szert. Erre egy túra elég lehet, de kritikus helyzetben inkább olyan emberrel szálljunk vízre, akkor nem akkor lát először evezős csónakot.
Zsolti barátom a szél miatt bukott jó néhány évvel ezelőtt a Balatonon egy ránézésre 20 kg feletti pontyot. Tanulságos történet következik:
Aznap viharos ÉNY-i szél fújt, ami a mederből a nyugodtabb északi parthoz terelte a nagyobb pontyokat is. Ez az óriás is a leghevesebb szélben jelentkezett Zsolti szerelékén és a cimborám már a fárasztás első percében látta, hogy csónakba kell szállni. Zsolti fiatalabb testvére – Petya – is a stégen volt, de a viharos szél miatt ő nem mert csónakba szállni, így Zsolti egyedül indult a fárasztásra.
Ahogy a csónak kikerül a nádas takarásából, a szél belekapott a könnyű műanyag testbe és elkezdte a tó közepe felé sodorni, hiszen Zsolti nem tudott evezi és fárasztani is egyszerre. A hal közben azért szépen fáradt és fel is feküdt a majd méteres test a víz felszínére.
A víz azonban hullámzott és a csónak folyamatosan sodródott és mire Zsolt a halat felhúzta, addigra a csónak már arrébb volt 3 méterrel. Egy ideig próbálkozott azzal, hogy a csónak orrába állt, majd megemelte a halat és farnál megpróbálta elérni, de nem jött be a dolog, mert a csónak néhány másodperc alatt métereket sodródott. Néhány ilyen kísérlet után az előke elfáradt és elszakadt.
CrON
